1. nap, szombat

Túl vagyunk az első ezer kilométeren és a jó hír, hogy semmi említésre méltó nem történt. Pedig aggódtunk a határátkelések miatt, mert sose lehet tudni, mikor melyik határőrnek kattan be valami. Nem mintha lett volna vaj a fülünk mögött, az egyetlen komplikáció az volt, hogy céges autóval megyünk, tehát a forgalmi nem a saját nevemen van. Gyártottam persze mindenféle papírokat, hogy az én cégem kölcsönadja nekem a gépet, még hiteles cégkivonatom is volt, de nem tudhattam, hogy még milyen igazolásra tarthatnak igényt a bürokraták. Történt ugyanis egy hete, hogy az Avatar zenekar billentyűsét lekapcsolták a szerb határon, mert hiányoltak tőle valamilyen igazolást. Kilenc órán át próbálkoztak dűlőre jutni a vámosokkal, végül vissza kellett fordulniuk, így elmaradt a koncert is. Ehhez képest a mi átkelésünk zökkenőmentesnek mondható. Mindössze az autó zöldkártyáját kérte el a szerb szerv, hogy ellenőrizze, rendben van-e a biztosításunk, majd megkérdezte „Hova mesz?” Szemrebbenés nélkül rávágtam, hogy hát Bakuba. Az ő szeme sem rebbent, ebből arra következtettem, hogy vagy hiányzott a földrajzóráról az Azerbajdzsáni résznél, vagy naponta több tucat ember mondja be ezt az úti célt.
Rögtön a határ után feltankoltuk a járgányt valamivel olcsóbb, ámde kegyetlenül büdös gázolajjal és meg sem álltunk az első fizető kapuig. Itt aztán ért egy kis meglepetés, mert a kisteherautónkra ugyanazt a tarifát számolják fel, mint egy nagyra, és ez nem kevesebb, mint háromszorosa egy személyautóénak.
Pontban tíz órakor értük el a Belgrád táblát és nem túlzok, 10:11-kor már el is hagytuk a fővárost, pedig volt forgalom, csak a települést keresztül szelő széles főút olyan jól van kiépítve, hogy alig lassítja meg néha egy-egy lámpás kereszteződés. Nis városáig autópálya vezet, akárcsak huszonöt éve, amikor utoljára erre jártam, de egy centivel sem lett hosszabb.
A bulgár határnál ismét feltették a kérdést, hogy merre vezet az utunk. Most már a tisztánlátás kedvéért hozzátettem, hogy Baku, Azerbajdzsán, és figyeltem a reakciót. A határőr tekintetében észrevettem egy kis elismerő mosolyt, és látszott rajta, hogy ő legalább képben van, bár kicsit kételkedhetett, vajon nem ugratom-e és fellapozta az útlevelemet, keresgélve a vízumunkat. Jó utat kívánt és jelezte, hogy a bulgár úthálózatra érvényes matricát a jobbra levő ablaknál tudom megvásárolni. Nem kellett viszont fertőtlenítésen átesnünk, ami egy igen hasznos művelet volt korábban, mert a flóraseptes vizesgödrön átgördülő kerék megóvta az országot a kórokozóktól.

Jól álltunk idővel, ezért elhatároztuk, hogy nem kerüljük meg Szófiát a körgyűrűn, hanem szépen áthajtunk a belvároson. Megállapítható, hogy Bulgária sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben, legalábbis ami a Mc Donalds-ok számát illeti. Helyi idő szerint este nyolckor érkeztünk meg stara zagorai szálláshelyünkre, ami egy korrekt kis hotel a belvárosban. A recepción a néni nehezményezte, hogy nem tudok németül és akkor most ő hiába tanulta annyit ezt a nyelvet, de megnyugtattam, hogy pár szó azért ragadt rám az évek során. Azt hogy hánykor van a Frühstück, meg fogom érteni. Ennyi mára, bőven elég volt bemelegítésnek, holnap jöhet a keményebb falat, ismerkedés a török közlekedési kultúrával.