Végre süt a nap! Gyorsan össze is szedjük magunkat, hogy megelőzzük a turista csoportokat a város környéki nevezetességeknél. Mindössze 25 km Jerevántól a Garni Templom, egy görög stílusú oszlopos épület, amely 897-ben épült, majdnem egy időben a mi honfoglalásunkkal. Valaha egy erőd vette körül, ami viszont már időszámításunk előtt is állt, ennek csak maradványai láthatóak. Gyönyörű környezetben fekszik, egy fennsík peremén, alatta kanyargós szurdok, hegyi patakkal. Nagyon attraktív, az idő is pont jó, a fények is megfelelőek, az ideális fotóhoz most már csak az kéne, hogy a két amerikai kiscsaj, aki ügyet sem vet az idegenvezetőjére, elhúzzon a lépcsősorról a rikító ruhájukkal. De nem teszik, ezért megyek egy kört a templom körül, hátha addigra odébb állnak, sajnos addigra újabb nézelődők szállják meg az épületet.
Innen még néhány perc autókázás fel a hegyekbe és ott találjuk a Geghard monostort, amitől leesik az állunk. Nem csak a csodálatos környezete, a különleges sziklafalak miatt, hanem inkább a templom belső megindító változatossága miatt. Volt olyan oldalkápolnája, melynek falából forrás fakadt. Ahogy mászkáltam a félhomályos termek között, olyan érzés fogott el, mintha egy Tomb Raider játékba csöppentem volna, csak itt jobb a grafikája.
Ezután jött volna egy útlevágás, egy kisebb hegyen keresztül (1800m) de amint ránéztem az útra, visszahőköltem. Nem csak az út állapota volt borzasztó, azt már kezdem megszokni, de ahogy kanyargott a szerpentin a hegyoldalban, mindenféle padka nélkül, hogy szalagkorlátról már ne is beszéljek. Úgy döntöttem, akkor inkább visszamegyünk Jerevánig és aztán délre, pedig az autópályát el akartam kerülni. Felesleges volt aggódnom, autópálya nincs is, csak a térkép szerint. A valóságban volt egy széles, kétszer kétsávos út padkával, de hol tehenek bandukoltak rajta, hol bringások jöttek szembe és az út minősége sem engedte volna, hogy sztrádának hívják. Mentségére legyen mondva, nem is volt rajta autópálya tábla. Volt viszont helységnév tábla, és persze a mögött megbújva a rendőrautó, az pedig rossz karma. Fékeztem én, de hát azt sem tudom eleve, hogy itt mikor mennyivel lehet menni. A határon nem volt olyan nagy tájékoztató tábla, mint nálunk, az autósok viselkedéséből meg nem tudtam biztosra kikövetkeztetni. A legnagyobb valószínűsége annak van, hogy város 50, országút 80 km/h. Szóval a rendőr rám villant és belemond valamit a hangosbeszélőkéjébe. Az itt egyébként nagy divat, a jard folyamatosan kommunikál kifele a közlekedőkkel, legtöbbször persze azt, hogy álljon félre. Na, már megint egy bírság! Oda jön a zsaru, neki is szép nagy sapkája van, de valahogy az arca nem annyira rendőrős. Ötvenes fickó látja, hogy külföldi a rendszám, kérdezi is, hogy Grúzia, Russzia? Mondom neki Vengrija. Gavarity pa ruszki? Mondom erre (persze hibátlan leningrádi kiejtéssel) Ja nye gavariju. Azt mondja, magyar vagy és nem beszélsz oroszul? Erre bedobtam az aduászt és elkezdtem a jól ismert jelentést, amit a mindenkori hetesnek kellett elszavalni, hogy Tavaris pripadavatyel… Akkora sikerem volt, hogy elengedte a büntetést. Nem gondoltam volna, hogy egyszer még pénzt takarítok meg a nem létező orosz nyelvtudásommal.
A kis intermezzo ellenére hamar elértük Khor Virap falucskát, ahol talán a legismertebb örmény tájkép található. A templom és kolostor, háttérben az Ararát hegy havas csúcsival kedvelt témája a képeslapoknak. Az út ezután egy éles kanyarral keletre fordul és elindul újból fel a hegyek közé. Egy órányi kocsikázás után egy szurdok bejáratához érünk. Elindulunk a meredek sziklafalak között a szépen felújított úton, ahol néhány kilométer megtétele után egy barlangszerű vájat van a sziklafalon. Éppen munkások dolgoztak ott, de beengedtek a mélyedésbe, ahol viszont néhány mai használati tárgyon kívül nem is volt semmi, viszont mi tudjuk, ez a hely arról híres, hogy itt találták meg a ma ismer legrégibb cipőt. 5000 éves! Láttam a képét a neten, egy összehajtogatott bőrdarab, de már van neki rendes fűzője. A szurdok végében aztán, egy kis dombtetőn ott van a Novarank kolostor a maga szépségében. Már önmagában a templom is egy csodálatos műalkotás azzal a sok faragással, de az őt körülölelő hatalmas, vörös sziklafalak még monumentálisabbá teszik az összhatást.
Voltunk még Jermukban is, mert a Lonely Planett lelkesedett, hogy az jó hely, de szerintem semmi különös, ott is van szurdok meg vízesés, de erre felé az nem nagy kunszt, és ennél vannak sokkal szebbek. Erősen sötétedett már, amikor elértük a szálláshelyünket Gorisban. Ez a kisváros, vagy nagy falu egy óriási kiterjedésű kétezer méter fölötti plató egyik hasadékában fekszik, úgy 1400 m magasságban. Tábla hirdeti, hogy itt haladt el valaha a Kínát Európával összekötő selyemút is. Nem tudom, hogy még tart-e a selyem biznisz, mindenesetre ez egy kicsivel összeszedetteb város képét nyújtja, mint amiken ma áthaladtunk. A házak sem annyira lepukkadtak, mint a legtöbb örmény városban. Ez bizakodással tölt el bennünket, mert ma megint magánháznál alszunk. Ráadásul vacsorát is kértem, amikor leleveleztük a foglalást, és amikor még túl idealizáltam otthon az efféle turizmust. Kachik úr viszont profi vendéglátó volt. Olyan gyönyörű szobákat épített ki vendégfogadásra a háza első emeletén, hogy azt még sok szálloda megirigyelhetné. Felesége egyből nekilátott a vacsorának és hogy addig se éhezzünk, rakott ki nekünk sajtot, paradicsomot, uborkát, vajat kenyérféléket. A főétel töltött káposzta volt, ami gyakorlatilag ugyanolyan, mint az otthoni, de ők ezt tartották az egyik legkedveltebb örmény kajának. Aztán még felbontott egy saját készítésű vörösbort is. Ivott velünk ő is egy kicsit, közben elmeséltettem vele, hogy hol tanulnak a gyermekei.
Innen még néhány perc autókázás fel a hegyekbe és ott találjuk a Geghard monostort, amitől leesik az állunk. Nem csak a csodálatos környezete, a különleges sziklafalak miatt, hanem inkább a templom belső megindító változatossága miatt. Volt olyan oldalkápolnája, melynek falából forrás fakadt. Ahogy mászkáltam a félhomályos termek között, olyan érzés fogott el, mintha egy Tomb Raider játékba csöppentem volna, csak itt jobb a grafikája.
Ezután jött volna egy útlevágás, egy kisebb hegyen keresztül (1800m) de amint ránéztem az útra, visszahőköltem. Nem csak az út állapota volt borzasztó, azt már kezdem megszokni, de ahogy kanyargott a szerpentin a hegyoldalban, mindenféle padka nélkül, hogy szalagkorlátról már ne is beszéljek. Úgy döntöttem, akkor inkább visszamegyünk Jerevánig és aztán délre, pedig az autópályát el akartam kerülni. Felesleges volt aggódnom, autópálya nincs is, csak a térkép szerint. A valóságban volt egy széles, kétszer kétsávos út padkával, de hol tehenek bandukoltak rajta, hol bringások jöttek szembe és az út minősége sem engedte volna, hogy sztrádának hívják. Mentségére legyen mondva, nem is volt rajta autópálya tábla. Volt viszont helységnév tábla, és persze a mögött megbújva a rendőrautó, az pedig rossz karma. Fékeztem én, de hát azt sem tudom eleve, hogy itt mikor mennyivel lehet menni. A határon nem volt olyan nagy tájékoztató tábla, mint nálunk, az autósok viselkedéséből meg nem tudtam biztosra kikövetkeztetni. A legnagyobb valószínűsége annak van, hogy város 50, országút 80 km/h. Szóval a rendőr rám villant és belemond valamit a hangosbeszélőkéjébe. Az itt egyébként nagy divat, a jard folyamatosan kommunikál kifele a közlekedőkkel, legtöbbször persze azt, hogy álljon félre. Na, már megint egy bírság! Oda jön a zsaru, neki is szép nagy sapkája van, de valahogy az arca nem annyira rendőrős. Ötvenes fickó látja, hogy külföldi a rendszám, kérdezi is, hogy Grúzia, Russzia? Mondom neki Vengrija. Gavarity pa ruszki? Mondom erre (persze hibátlan leningrádi kiejtéssel) Ja nye gavariju. Azt mondja, magyar vagy és nem beszélsz oroszul? Erre bedobtam az aduászt és elkezdtem a jól ismert jelentést, amit a mindenkori hetesnek kellett elszavalni, hogy Tavaris pripadavatyel… Akkora sikerem volt, hogy elengedte a büntetést. Nem gondoltam volna, hogy egyszer még pénzt takarítok meg a nem létező orosz nyelvtudásommal.
Voltunk még Jermukban is, mert a Lonely Planett lelkesedett, hogy az jó hely, de szerintem semmi különös, ott is van szurdok meg vízesés, de erre felé az nem nagy kunszt, és ennél vannak sokkal szebbek. Erősen sötétedett már, amikor elértük a szálláshelyünket Gorisban. Ez a kisváros, vagy nagy falu egy óriási kiterjedésű kétezer méter fölötti plató egyik hasadékában fekszik, úgy 1400 m magasságban. Tábla hirdeti, hogy itt haladt el valaha a Kínát Európával összekötő selyemút is. Nem tudom, hogy még tart-e a selyem biznisz, mindenesetre ez egy kicsivel összeszedetteb város képét nyújtja, mint amiken ma áthaladtunk. A házak sem annyira lepukkadtak, mint a legtöbb örmény városban. Ez bizakodással tölt el bennünket, mert ma megint magánháznál alszunk. Ráadásul vacsorát is kértem, amikor leleveleztük a foglalást, és amikor még túl idealizáltam otthon az efféle turizmust. Kachik úr viszont profi vendéglátó volt. Olyan gyönyörű szobákat épített ki vendégfogadásra a háza első emeletén, hogy azt még sok szálloda megirigyelhetné. Felesége egyből nekilátott a vacsorának és hogy addig se éhezzünk, rakott ki nekünk sajtot, paradicsomot, uborkát, vajat kenyérféléket. A főétel töltött káposzta volt, ami gyakorlatilag ugyanolyan, mint az otthoni, de ők ezt tartották az egyik legkedveltebb örmény kajának. Aztán még felbontott egy saját készítésű vörösbort is. Ivott velünk ő is egy kicsit, közben elmeséltettem vele, hogy hol tanulnak a gyermekei.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése