13. nap, csütörtök

Reklámtábla Jereván belvárosában. Ismerős?

Hatalmas esőzésre ébredtünk és ez így is maradt a nap hátralevő részében. Nem jó hír, de mit lehet tenni. Van esernyők meg esőkabátunk, legfeljebb majd abban rójuk Jereván utcáit. A városba hamar beérkeztünk, mert töröltünk két monostort a programból és a Szeván-tóhoz is csak épp, hogy lekanyarodtunk. Napos időben biztos szép, így esőben nem olyan barátságos. Fürödni amúgy sem tudtunk volna, mert ez egy ezer méter feletti magasságban elterülő tó, ilyenkor még a pingvinek is dideregve ugranának ki belőle. Jereván egy hatalmas völgyben és az azt körülölelő hegyek oldalain terül el. Nincs olyan meghatározó folyója, mint Tbiliszinek, vagy éppen Budapestnek, de azért szép a fekvése. Ahogy beérkeztünk, egyből feltűnt, hogy az autósok sokkal visszafogottabbak, mint a környező országokban. A minden szituációban dudálás itt is megvan („állj félre”, „menjél már”, „hova jössz már”, „szia haver”, „vajon szól még a dudám” helyzetekben) de nincs az az őrült versenyzés. Hamar kiderült az oka, tele van a város rendőrrel és mindegyik lesben áll. Az összes járőr kocsiban van egy kamera, ami mindent fotóz. Gyorshajtást, piroson áthajtást, de szerintem még a sárgát is büntetik, mert a sofőrök úgy beletaposnak a fékbe sárga jelzésnél, mintha egy vonat robogna éppen keresztbe. De hogy valami izgalmasabbat is írjak, elmesélem, hogy első utunk a Hegyi-Karabah konzulátusra vezetett. Ez a kis mini állam nem rég nyerte el bizonytalan függetlenségét. Az Azerbajdzsánhoz tartozó többségében örmények lakta terület, autonómiát élvezett a szovjet idők alatt. Aztán ahogy a nagy birodalom szétesett, kiújultak a viták, majd a harcok a terület hovatartozását illetően. Végül az örmény hadsereg hathatós segítségével kiűzték az azeri hadsereget, de ezzel együtt az azeri lakósságot is és most független államként próbálnak eléldegélni, csak hát a világ nagyobbik fele nem ismeri el őket. Na persze ez nem zavarja őket abban, hogy vízumot kérjenek az arra tévedő külfölditől, és mivel mi úgy gondoltunk, erre a helyre is kíváncsiak vagyunk, hát beszereztünk egy vízumot. A hely biztonságos, évek óta nem dördült el fegyver, remélem az alatt az egy nap alatt, amíg ott leszünk, nem szakad meg ez a sorozat.

Jerevánban túl sok látnivalót nem ír az útikönyv, mi egy jó fél nap alatt bejártuk őket. Először a Genocídium múzeumot látogattuk meg, aki nem tudná mi az, nem szégyen, valamiért nem tanítottak nekünk erről történelemórán, de most itt az alkalom, hogy beüsse a Google-ba, „örmény genocídium” legalább olyan fontos szó az alapműveltséghez, mint a holokauszt. Itt egy emlékpark is van, ahol a világ különböző nagy államfői mellett a Pápa is ültetett emlékfát. Végig jártuk a parkot és felfedeztünk benne egy magyar fenyőt is, amit a XVIII. kerületi önkormányzat nevében ültettek. Nem messze innen az Ararat konyak gyár. A híres italgyár hasonló kiállítást működtet, mint mondjuk az amszterdami Heineken-, vagy a dublini Guines sörgyár. Csak amíg azokba egyszerűen besétál az ember és megnézi a bemutatót belépőjegy ellenében, holott ez inkább egy reklám a cégnek, nos itt nem annyira egyszerű a helyzet, mert csak előre lefoglalt időpontban lehet bemenni. Így ez mi kihagytuk, helyette megnéztük a kék mecsetet, az egyetlen muzulmán imahelyet a városban. Éppen építik, de amúgy sem túl látványos épület. Szembe vele a nagycsarnok aszalt gyümölcs és friss zöldség árusokkal. Mindegyik kóstolóval kínálgat, de ez nem olyan, mint a Tescoban, itt ciki, ha aztán nem veszel tőle semmit. A Világosító Szent Gergely katedrális egy hatalmas, új építésű, de a régi ornamentikán alapuló templom. Éppen mise volt, kicsit belenéztünk, de elég rossz az akusztikája, mert nem értettünk egy szót sem. A többi helyet már gyalog jártuk be, esernyővel hadonászva a kezünkben. Az évek óta épülő sétálóutcát végében a Köztársaság térrel, a Cascade lépcsősort, aminek tetejéről, tiszta időben látni az Ararát hegy hósipkás csúcsát. A belvároson nem látszik akkora szegénység, mint faluhelyen, itt is megtalálható az összes világmárka butikja, méregdrága óraboltok, KFC és miegymás. Bementünk egy Moszkvicska nevű közértbe és elámultunk a választékon, csak belga csokiból húszféle volt. Megnéztük a konyakárakat is, kétezer forinttól, félmillió forintig lehet megvásárolni egyetlenegy üveggel. Na persze ez nem jellemző Örményországra, sőt még a fővárosra sem, úgyhogy nem is írok ezekről tovább. A jellemző inkább az, hogy lepusztult helyiségekben, gyakran bádog bódékban árulják az élelmiszereket, gyér világítás mellett. Miután beszereztük az elmaradhatatlan hűtőmágnesünket, elégedetten tértünk be a szállásunkra, minden fontosat láttunk, amit akartunk.