2011. jan. 10.

12. nap, szerda

Újra Tbilisziben szálltunk meg, de most a város másik végében egy kis panzióban. Lassan már tiszteletbeli polgárok leszünk itt. Korán szerettem volna indulni, de a recepciós közölte, hogy a reggeli csak kilenctől van. Ez érdekes, itt reggel nyolckor még kihalt a város. A gyerekek is csak kilencre járnak suliba. Kiharcoltam magunknak egy nyolc órás reggelit, kár volt. Száraz kenyér, tejföl, meg valami hitlerszallonához hasonló lekvár volt a menü. Igaz később, amikor már nem számítottunk újabb fogásra, érkezett egy rántotta is, de az a lekvár után nem az igazi. El is indultunk, mert ki tudja mi vár ma ránk az örmény határon, hiszen oda még vízumunk sincs. Már unalmas lehet ezt a sok határátlépést olvasni, és még unalmasabb végig csinálni, de hát ez egy ilyen út, ez is hozzá tartozik. Háttér infónak csak annyi, hogy Örményország harcban áll Azerbajdzsánnal Hegyi-Karabah miatt, és durcizik a törökökkel is, mert azok meg lemészároltak többszázezer örményt úgy száz éve és még mindig nem hajlandók bocsánatot kérni. Így aztán minden határátkelője le van zárva ezekkel az országokkal, ezért kell folyton Grúzián keresztül haladnunk. Még szerencse, hogy hozzájuk nem kell vízum, és hogy nem szőröznek annyit. Az örményekhez kell vízum, de azt pedig be lehet szerezni a határon is, na majd meglátjuk.
Megláttuk és bebocsátást nyertünk. Persze nem volt olyan egyszerű, itt semmi sem az. Először is van egy Visa feliratú ablak, ott egy nyomtatvány kitöltése után bepecsételik a vízumot fejenként 10 dollárért. Szerencsére az űrlapon angol szöveg is van, mert hogy a tányérsapkás nem tud ilyen nyugati nyelveket. Minek is, elvégre csak az a szakmája, hogy külföldiekkel foglalkozzon. Aztán oda egy másik tányérsapkáshoz, akinek már akkora a fejfedője, hogy egy gólya is fészket tudna rakni rajta. Lehet, hogy ettől fél és úgy feltolja, hogy az már szinte a tarkóján van. Úgy néz ki, mint Szerjózsa a szovjet hadnagy, aki csak úgy tud gondolkodni, ha hátra tolja a sapkáját és vakargatja a homlokát. A mi Szerjózsánk megkérdezi, hogy honnan jöttünk, de szemmel láthatólag fogalma sincs, merre van Magyarország. Végül aztán csak benyomja a pecséteket. Ezután hozhatjuk csak a félreállított autónkat, amit kíváncsi vámos tekintetek fürkésznek végig. Gondolná az ember, hogy a nehezén már túl vagyunk, de a java még csak ezután jön. El kell menni biztosítást kötni az autóra. Van ott egy hosszúkás épület, több ajtóval, de egyikre sincs felírva semmi. Végül a vécés bácsi igazít útba, természetesen rosszul. Pedig gondolhattam volna, hogy nekem is oda kell mennem, ahol a legtöbben állnak sorban. A biztosítás (18$) megkötése után átirányítottak egy úgynevezett bróker irodába. Na az egy élmény volt. A helyiségbe belépve négy rejtői figura fogadott. Egyik tiszti egyenruhában, szemüveggel, aminek egyik lencséjére hanyagul egy zsebkendő volt ráterítve és olvasott valami könyvet. Két vézna fekete hajú srác kártyázott, mindkettőnek cigi lógott ki a szájából és egy negyedik ürge, akiről máig nem tudom, hogy ott dolgozott, vagy csak ismerősük volt, mindenesetre ő tudott kicsit angolul és elmagyarázta, hogy kiállítanak egy csekket 21000,- örmény pénzről, azt be kell fizetnem a szomszédos bankba és nekik még kétezret a bróker szolgáltatásért. Az hogy mire kell kifizetnem a tizenegyezer forintnyi suskát, sajnos nem tudta lefordítani. Röpke két óra alatt végeztünk is, még egy kapu, de ott csak azt nézték, hogy felragasztottuk-e a biztosításról szóló matricát a szélvédőre.
Az első falvakon áthaladva már látszik a két ország közötti szakadéknyi különbség, pedig Grúza sem egy Svájc. A házak még szegényesebbek, a legtöbbjüket inkább csak viskónak nevezném, de van olyan is, hogy rozsdásodó konténerben laknak az emberek. A táj viszont gyönyörű lenne, ha egyesek nem dobálnák be a szemetüket a Debed folyóba, de ők sajna bedobják, emiatt a sebes folyású hegyi folyócska mindkét oldalán lévő bokrokon nejlonzacskók és pet palackok lógnak. Az időjárással is pechünk van, csúnyán be van borulva, sőt a hegyekben olyan köd, hogy oda a panorámának. Ahogy haladunk délre, sorba vesszük az összes monostort, amiből jó sok van ezen a tájon, Örményországot gyakran emlegetik szabadtéri múzeumnak a több száz  éves, jó állapotban megmaradt templomaik miatt. Amiket ma láttunk mind elhagyatottak voltak, legalábbis misét már régen tarthattak bennük, fecske családok vették birtokukba. Szuvenír árusok viszont mindenhol nyomulnak, amiből arra következtetek, hogy járnak erre turisták rajtunk kívül is. Olyannyira, hogy a Haghpat kolostornál egy busznyi olasz nyugdíjassal futottunk össze, akik akkora zsivajjal voltak, mint a tinik egy osztálykiránduláson. Semmilyen áhítatot nem mutattak a középkori kövek és faragványok láttán. Dilijan felé folytattuk utunkat, ami egy népszerű üdülőhely a hegyek között. Az út, ahogy haladunk felfelé, egyre rosszabb lesz. A kátyúk már úgy jönnek felém, mint a számítógépes játékban az invaiderek lövedékei, csak itt 3D-ben, és nagy futómű csattanás jelzi, ha eltaláltak. Nem ritka a fedél nélküli csatornaszem sem, ha azt nem vesszük észre, akkor game over.
Egyetlen egy dilijani szállodát találtam csak a neten, ami egy öt csillagos wellness hotel volt, de gondoltam mire ide érünk, már jól fog esni egy kis luxus, nem mintha nem esne jól bármikor. Az ár egész baráti volt, húszezer forint kettőnknek félpanzióval. Jól is esett a meleg vacsora, kipróbáltunk egy-két örmény specialitást. A joghurtos hagymaleves volt a legidegenebb íz, mit mondjak, nem szedtünk belőle még egyszer.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése