2011. jan. 10.

A reklám helye:

http://exxxtra.hu

Felkészülés

A történet tulajdonképpen 2010 januárjában kezdődik. Ott álltunk sógorommal a Műjégpálya helyén, egy plafonig megpakolt terepjáróval és vártuk, hogy elrajtoljon az ötödik Budapest-Bamako rally. Egy év felkészülés állt mögöttünk, rengeteg munkaóra, amit az autóba feccöltünk és nem kevés pénz, amit már előre ki kellett fizetnünk vízumra, engedélyekre, biztosításra, és repülőjegyekre, amikor bejelentették a szervezők, biztonsági okokra hivatkozva, hogy lecsökkentették a távot Budapest-Marokkó futamra, ami valljuk be, nem egy nagy kihívás. Nagyon csalódottak voltunk és becsapva éreztük magunkat, ezért el is álltunk a versenyzéstől, mert a mi vágyunk az volt, hogy megismerjük Fekete-Afrika nyugati oldalát, ahova nem indulnak társas utak és nincsenek McDonald’s-ok. Ekkor találtam ki, hogy márpedig én akkor is elmegyek egy ilyen útra, de célpontnak inkább egy olyan régiót választok, amit már régóta szerettem volna felkeresni, így esett a választás a Kaukázusra.
Nem először vállalkozom ilyen hosszú útra, voltam már egy nagy skandináv körúton, ahol a balti országokat érintve, a finn tavakat is bejárva, egészen a norvég fjordokig utaztam, majd onnan haza úgy, hogy mindvégig én ültem a volánnál. Egy másik úton pedig, körbeautóztam Angliát, Skóciát, Írországot és Wales-t hétezer kilométert megtéve. Persze tisztában vagyok vele, hogy az ázsiai körülmények mások, és hogy a Bakuba vezető út sok viszontagsággal lesz kikövezve, de hát kalandot akartam vagy mi.
Itt mindjárt meg is állnék egy pillanatra, mert tisztáznunk kéne, hogy a fent említett három ország valójában melyik földrészhez is tartozik.  Földrajzi értelemben Európa dél-keleti határát a Nagy-Kaukázus vonulata szegélyezi, így Grúzia és Azerbajdzsán egy kis része Európához tartozik, Örményország viszont vallási és kulturális értelemben közelebb érzi magát a mi kontinensünkhöz, mint Ázsiához. Ezért van az, hogy időnként más és más földrészhez sorolják be a különböző weboldalak. Én mindenesetre a Boszporusznál elhagyom Európát és Törökországon át, délről közelítem meg a területet. Egyelőre csak ennyi volt a terv, meg az, hogy az utazáshoz egy kisbuszt választunk, amiben akár még éjszakázni is lehet, ha úgy hozza a sors.
Beindult az adatgyűjtés. Internetes oldalak százait olvastam végig, blogok, fórumok bejegyzéseit böngészve, minél többet tudjak meg a három országról. Mikor már nagyjából tudtam, miket akarok megnézni, berajzoltam a térképre egy útvonalat, hogy lássam, mégis mekkora távval kell kalkulálnom. A helyzetet kissé nehezítette, hogy nem volt még jó térképem. A Gugli még nem térképezte fel igazán Grúziát, konkrétan egy darab vonalat nem rajzolt be erre az országra, de aztán sikerült innen-onnan letöltenem olyan térképeket, ami egyenlőre elégségesnek bizonyult a tervezgetéshez. Meglepően jónak tűnt a MapQuest vagy a OpenStreetMap, aztán majd meglátjuk a helyszínen mennyire pontos. Mikor már nagyjából körvonalazódott, milyen útvonalon fogunk haladni, beszereztem néhány itthon kapható hagyományos papír térképet is, ezzel teljesen összekuszálva az eredeti elképzeléseket. Ahány térkép ugyanis, annyi féle út és település. Ami az egyiken komoly főútvonalként van feltüntetve, az a másikon alsóbbrendű földút, de volt olyan is, hogy be sem rajzoltak semmit egy olyan szakaszra, ami a műholdképeken tisztán kivehetően út. Hiába na! A jó öreg KGB-s trükk a diverzánsok megtévesztésére, még húsz év elteltével is működik. Én mindenesetre nem bízok semmit a véletlenre és nekiálltam egy olyan itiner megírásának, hogy ember legyen a talpán, aki ennek birtokában el tud tévedni.

Kaukázus nagyobb térképen való megjelenítése

Gyakorlatilag végig követtem a műholdképen az egész útvonalat és kiírtam minden olyan pont koordinátáját, ahol irányt kell változtatnom. Sőt, ha észrevettem egy jellegzetes tereptárgyat, vagy épületet, akkor írtam egy megjegyzést, hogy mondjuk "felüljáró után, benzinkútnál jobbra" vagy "vasúti sínek mellett 12 km, aztán át a kis hídon a patak fölött". Ez nem csak hogy roppant hasznos lehet a helyszínen, de még szórakoztató is. Ha mindeközben még bekapcsoljuk a kép megjelenítést is a GoogleMap-en, olyan érdekességeket is felfedezhetünk, az útvonalunk mentén, amit kihagytak az útikönyvek. De gyakran arra is jó, hogy lássuk, milyen életveszélyes szerpentinen halad a kiszemelt útszakasz. Találtam olyan hegyoldalból kivájt, kacskaringós, murvás kocsiutat, ahol még a Gyalog Kakukk prérifarkasa is inkább visszafordulna, pedig a térképek másodrendű főútnak jelölik. Itiner és gondos felkészülés ellenére is számolnom kell olyan esettel, amikor a helyszínen kell majd rögtönöznöm egy kőomlás, vagy sárcsuszamlás miatt. Miden esetre bekészítem a terepjárós kellékeket, úgy mint rántókötél , dupla pótkerék és hasonlók, már csak babonából is, hogy ne legyen rá szükség.
A bekészítendők listáján jó sok ilyen szerepel, például egy marmonkanna a tartalék üzemanyagnak, mindjárt mellette egy tíz kilós tűzoltókészülék és még számos hasznos holmi, amit minden alkalommal elcipelek magammal, hogy aztán érintetlenül haza is hozzam. De akkor is jó dolog egy ilyen lista. Én már sok esztendeje összeállítottam a magam kis feljegyzését azokról a tárgyakról, amit nem célszerű itthon felejteni. Erre aztán az évek múlásával újabb és újabb eszközök kerülnek fel, mert hogy a jó pap holtig tanul. Kezdetben volt két listám, egy az autós túrákhoz és egy másik a repülőshöz, amikor el kell férjek egy bőröndben. Aztán összevontam a kettőt, mert rájöttem, az a veszély nem fenyeget, hogy szórakozottságból betennék egy kempingasztalt a koffer aljára.
Miután megvolt a pontos útvonal, jött a szállások befoglalása, mert bár irtó romantikus úgy elindulni, hogy majd alszunk valahol, de én ebben is szeretek biztosra menni. Nem beszélve arról, hogy voltak speciális elvárásaim is, úgy mint őrzött parkolóhely, reggeli, ne adj isten Wi-Fi kapcsolat, hogy tudjak blogolni. Ennek az a hátránya, hogy nagyon kötött lesz tőle a menetrend, hiszen nem időzhetek el egy szép helyen a tervezettnél hosszabban, mert akkor borulnának a foglalások. Azonban megnyugtattam magam, hogyha három hét alatt le akarom gyűrni ezt a nyolcezer kilométert úgy, hogy még lássak is, akkor örülök, ha este hulla fáradtan bezuhanhatok a befoglalt szálláshelyre, nemhogy még akkor kezdjek el keresgélni, hiányos orosz nyelvtudással. Konkrétan annyira hiányos, hogy a nyikto nye átszuszvujet-en kívül minden törlődött. Márpedig ahogy olvasom, ott az angolt nemigen értik. Oroszul viszont a legtöbb harminc feletti polgár beszél, a szovjet kulturális örökségnek köszönhetően. Volt egy olyan gondolatom, hogy talán el kéne mennem egy tanárhoz, felszínre hozni a jó mélyre leülepedett tudásomat, de aztán rájöttem, hogy társalogni akkor sem tudnék a helyiekkel, a közös vodkázáshoz pedig nem nyelvtudás kell, hanem vas gyomor. Merthogy a vendégszerető grúzok és örmények gyakran invitálják a külföldit egy asztal alá ivósdira, márpedig a szállások egy részét direkt úgy választottam ki, hogy magánházaknál aludjunk, mert ott lehet igazán bepillantani egy nép életébe. Anélkül, hogy reklámot csinálnék, megjegyezném, hogy nagyon is kiépített az infrastruktúra, már ami a foglalást illeti. A travel-tbilisi.com vagy a bedandbreakfast.am számos ilyen szálláshelyet kínál. Hogy aztán ott milyen az infrastruktúra az más kérdés, de erről majd később. Most a legfontosabb, hogy meggyőzzem a nejemet, aki a navigátor, szakács és felcser szerepét hivatott betölteni az úton, nincs mitől tartania. A térség biztonságos, az ellátás kielégítő, az autónk jó, mi baj lehet. Csakhogy ő is böngészik ám és kiszúrta egy beszámolóból, hogy amit a térképünk nemzetközi főútnak jelöl végig, az valójában egy szakaszon kétezer méter feletti hágón megy át és a motoros srácok leírása szerint, pont azon a szerpentinen fogy el a szilárd útburkolat, ahol a legjobban kéne. Ráadásul kifogtak egy nagy esőzést, minek következtében a hegyekből lezúduló víz sziklákat görgetett le az útra és tíz centi vastagon hömpölygött keresztbe, megnehezítve az utazók életét. Nem meséltem el neki, hogy én ennél különb képeket is láttam már, ahol a vad folyóvá duzzadt kis patak kompletten alámosta úgy az országutat, hogy ott nem hogy egy autó, de még egy gyalogos sem tudott volna tovább haladni. Na de ilyet láttunk már az Alpokban is, mennyi az esélyünk, hogy pont velünk, pont akkor, pont ott megismétlődjön egy ilyen malőr? Hosszú hónapok szívós munkájával elértem, hogy már nem tart útonállóktól, haramiáktól, bubópestistől, csak a tengelytörés miatt aggódik.
Én meg amiatt aggódtam, hogy mi lesz, ha nem kapjuk meg az azeri vízumot. Merthogy ez nem egy egyszerű történet. Ahhoz, hogy valaki Azerbajdzsánba beutazzon, meghívólevélre van szüksége. Tagja vagyok a Virtualtourist.com közösségi oldalnak, gondoltam ott majdcsak találok egy bakui cimborát, aki hajlandó lesz nekem egy ilyen meghívót összeeszkábálni, de nem ennyire egyszerű a dolog. A meghívólevelet ugyanis jóvá kell hagyatni az ottani külügyminisztériummal. Ekkor írtam egy levelet Azerbajdzsán budapesti nagykövetének, hogy segítsen már nekem, én meg szeretném látogatni ezt a csodás országot, de nincs ismerősöm, mit tegyek. Csak nagy sokára jött meg a válasz, ami inkább kérdés volt, hogy ki fia borja vagyok én, hogy ilyen ötletet vettem a fejembe. Jobbnak láttam más megoldást keresni, ekkor bukkantam rá az 1000 Út utazási irodára, akik bevállalták nekem, hogy elintézik a vízumot, de nem lesz olcsó. Fizetnem kell ugyanis a meghívólevélért, az ügyintézésért és rajtuk keresztül kell foglalnom a szállásaimat is. Nagyon segítőkészek voltak, nem sajnáltam tőlük a pénzt, azonnal nekiláttak a meghívó beszerzéséhez és a szállás foglaláshoz olyan városokban is, ami igencsak messze van a turisztikailag frekventált területektől. Teltek múltak a napok, már csak két hét az indulásig és a meghívónkon csücsül a kinti külügy. Egyre idegesebb voltam, nehogy kicsússzunk az időből, de jelentem minden rendben, értesítettek, hogy mehetek az útleveleinkért.
Már csak egy nap az indulásig. Vége a féléve tartó álmodozásnak, a sok dicsekedésnek, hogy bizony ám, mi ilyen bátrak vagyunk. Most, hogy holnap elstartolunk, be kell valljam a zabszempróba már pozitív eredményt produkálna. Vajon minden előkészületet megtettünk? Nem lesz gond a határátlépéseknél? Bírja majd a járgány a megpróbáltatásokat? Na és az idegeink? A következő fejezetekben minden kiderül.

1. nap, szombat

Túl vagyunk az első ezer kilométeren és a jó hír, hogy semmi említésre méltó nem történt. Pedig aggódtunk a határátkelések miatt, mert sose lehet tudni, mikor melyik határőrnek kattan be valami. Nem mintha lett volna vaj a fülünk mögött, az egyetlen komplikáció az volt, hogy céges autóval megyünk, tehát a forgalmi nem a saját nevemen van. Gyártottam persze mindenféle papírokat, hogy az én cégem kölcsönadja nekem a gépet, még hiteles cégkivonatom is volt, de nem tudhattam, hogy még milyen igazolásra tarthatnak igényt a bürokraták. Történt ugyanis egy hete, hogy az Avatar zenekar billentyűsét lekapcsolták a szerb határon, mert hiányoltak tőle valamilyen igazolást. Kilenc órán át próbálkoztak dűlőre jutni a vámosokkal, végül vissza kellett fordulniuk, így elmaradt a koncert is. Ehhez képest a mi átkelésünk zökkenőmentesnek mondható. Mindössze az autó zöldkártyáját kérte el a szerb szerv, hogy ellenőrizze, rendben van-e a biztosításunk, majd megkérdezte „Hova mesz?” Szemrebbenés nélkül rávágtam, hogy hát Bakuba. Az ő szeme sem rebbent, ebből arra következtettem, hogy vagy hiányzott a földrajzóráról az Azerbajdzsáni résznél, vagy naponta több tucat ember mondja be ezt az úti célt.
Rögtön a határ után feltankoltuk a járgányt valamivel olcsóbb, ámde kegyetlenül büdös gázolajjal és meg sem álltunk az első fizető kapuig. Itt aztán ért egy kis meglepetés, mert a kisteherautónkra ugyanazt a tarifát számolják fel, mint egy nagyra, és ez nem kevesebb, mint háromszorosa egy személyautóénak.
Pontban tíz órakor értük el a Belgrád táblát és nem túlzok, 10:11-kor már el is hagytuk a fővárost, pedig volt forgalom, csak a települést keresztül szelő széles főút olyan jól van kiépítve, hogy alig lassítja meg néha egy-egy lámpás kereszteződés. Nis városáig autópálya vezet, akárcsak huszonöt éve, amikor utoljára erre jártam, de egy centivel sem lett hosszabb.
A bulgár határnál ismét feltették a kérdést, hogy merre vezet az utunk. Most már a tisztánlátás kedvéért hozzátettem, hogy Baku, Azerbajdzsán, és figyeltem a reakciót. A határőr tekintetében észrevettem egy kis elismerő mosolyt, és látszott rajta, hogy ő legalább képben van, bár kicsit kételkedhetett, vajon nem ugratom-e és fellapozta az útlevelemet, keresgélve a vízumunkat. Jó utat kívánt és jelezte, hogy a bulgár úthálózatra érvényes matricát a jobbra levő ablaknál tudom megvásárolni. Nem kellett viszont fertőtlenítésen átesnünk, ami egy igen hasznos művelet volt korábban, mert a flóraseptes vizesgödrön átgördülő kerék megóvta az országot a kórokozóktól.
Jól álltunk idővel, ezért elhatároztuk, hogy nem kerüljük meg Szófiát a körgyűrűn, hanem szépen áthajtunk a belvároson. Megállapítható, hogy Bulgária sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben, legalábbis ami a Mc Donalds-ok számát illeti. Helyi idő szerint este nyolckor érkeztünk meg stara zagorai szálláshelyünkre, ami egy korrekt kis hotel a belvárosban. A recepción a néni nehezményezte, hogy nem tudok németül és akkor most ő hiába tanulta annyit ezt a nyelvet, de megnyugtattam, hogy pár szó azért ragadt rám az évek során. Azt hogy hánykor van a Frühstück, meg fogom érteni. Ennyi mára, bőven elég volt bemelegítésnek, holnap jöhet a keményebb falat, ismerkedés a török közlekedési kultúrával.

2. nap, vasárnap

In medias res kezdeném. Törökország káprázatos fejlődésen ment át az elmúlt két évtizedben. A Boszporuszon túl, az ország közepe felé csak elmaradott, szegényes városok és falvak voltak korábban rossz utakkal, de most mindenfelé modern lakóparkok, korszerű autópályák, teljesen le voltam nyűgözve. A közlekedési kultúra is óriásit javult. Alig hallani dudaszót és még a piros lámpánál is megállnak, ami korábbi tapasztalatom szerint, nem volt általános gyakorlat. Ha sorrendet akarnék állítani, azt mondanám, Szerbia változott a legkevésbé az egykori Jugoszláviához képest. Bulgáriában már láttam némi előrelépést, de Törökország azon részei, amin most keresztül haladtunk, ugrásszerű fejlődésen mentek keresztül.
Ez a nap kicsit hosszúra sikerült, mert bár a megtett kilométerek száma nem volt sokkal több, mint tegnap, csak azt nem kalkuláltam bele, hogy nem hajnalban indulunk, mert a reggeli csak hétkor kezdődik, azt pedig nekünk meg kell várnunk, mert a tegnapi szendvicsek elfogytak és nem akartam gyorsétteremmel kezdeni a napot. A másik komoly időveszteség az volt, hogy kinéztem egy rövidebb utat a török határ felé, csak azt nem kalkuláltam bele, hogy a bulgárok egy kétszámjegyű főútra építik ki a világ legdurvább tesztpályáját, ahol az autók tengelyének tűréshatárát lehet megvizsgálni. Annyira durva volt, hogy helyenként inkább lementem a padkára, mert az aszfaltozott részen lövészárok mélységű kátyúk és süllyedések voltak. A határátkelés is elvett egy kis időt, mert bár nem voltak sokan, a vízum ügyintézés, útlevél ellenőrzés, vámvizsgálat és forgalmi engedély csekkolás mind másik bódéban volt, sőt a végén még volt egy legutolsó bódé is, amiben azt ellenőrizték, hogy az előző kollegák jól ellenőriztek-e mindent. Majdnem 11 volt, amikor végre rátaposhadtam a gázpedálra az Edirnét elkerülő úton. Hamarosan beleütközünk az első autópálya kapuba, ahol a legjobban tesszük, ha előtte félreállunk és odasétálunk az egyik őrhöz, akinél megvehetjük a KGS kártyánkat. Ennek természetesen semmi köze a megboldogult KGST-hez, hanem a legmodernebb kaszálási módja a sztrádát használó autósoknak. Az 50 Lírába kerülő plasztik lap egyfajta feltöltő kártyaként működik, a kapuknál csak oda kell tartani egy leolvasóhoz és máris mutatja nekünk, hogy mennyi egységet rántott le róla és hogy áll az egyenlegünk. Azt hogy miként kell újratölteni, még nem tudom, de a hazafelé úton úgysem úszom meg, akkor majd beszámolok róla.
A Boszporusz hídon is csak ennek birtokában tudunk áthaladni. A híd előtt tíznél több sávban haladnak át a járművek, amiknek aztán négy sávon kell osztozniuk, merthogy a hídon csak ennyi megy egy irányba. Óriási ki mit tud megy, a győztes autós jutalma, hogy tíz másodperccel előbb kel át az Ázsiát elválasztó csatorna felett. Isztambul hatalmassá duzzadt, mióta utoljára erre jártam. Akármerre nézek, mindenhol építkeznek. Toronyházak nőnek ki sorra a semmiből. Új hidak és felüljárók, könnyítik az Ankara irányába haladó autósok életét. Feltűnt, hogy minden csomópontnál, le- és felhajtónál rendőrök posztolnak, némelyiken géppisztoly. Talán a Forma 1 miatt van a felhajtás, mert pont most zajlik a városban Alonsóék csatája, a török nagydíj.
Este tíz után értünk be Samsunba, ahova a második szállásunk foglaltam. Az utolsó 150 kilométert már korom sötétben kellett megtenni, szemerkélő esőben iráni és török kamionokat kerülgetve, de végül is abszolváltuk ezt a szakaszt is 16 óra folyamatos vezetés után.
Aki kíváncsi arra, hogyan lehet feldolgozni azt, amikor egy előttünk árokba boruló autó ablakán lóg ki egy test élettelenül, az olvassa el az év végén megjelenő útikönyvet, amiben részletes élménybeszámoló mellett hasznos tapasztalatokat is megosztok majd a térség után érdeklődőkkel. További infó ugyanitt később.

3. nap, hétfő

Ki mondta, hogy Grúzia messze van? Csak három nap kocsikázás és már itt lazulunk Batumiban, a Fekete-tenger túlsó partján, ami egyébként nem is fekete. Ugyanolyan kék, mint bármelyik tenger, csak gondolom, amikor a nevet adták neki még nem volt PR-os, aki valami hangzatosabb elnevezést talált volna ki, ami jobban vonzotta volna a turistákat.
A napot azzal kezdtük, hogy megnéztük Atatürk, a nagy forradalmár, a modern Törökország megalapítójának hajóját, amivel itt Samsunban szállt partra, hogy aztán később elzavarja az éppen regnáló szultánt. Kis múzeum is van, de nem értünk rá megvárni a tíz órás nyitást, mert ma 630 kilométer várt ránk, ami gyakorlatilag végig lakott terület. Az is igaz, hogy végig többsávos, széles úton haladhatunk, de csak nagyon óvatosan, mert a radarozás itt is menő üzletág. Eddig babonából nem írtam róla, de sikerült átrobognom egész Kelet-Európán anélkül, hogy bemértek volna, pedig a szerb és bulgár rendőrök előszeretettel bújnak el indokolatlanul kint felejtett 40-es táblák környékén. Átvészeltem legalább tíz bemérést, most viszont megtört ez a sorozat. A rend éber török őrei lefotóztak, amint 99-cel száguldozom ott, ahol 90 a megengedett. Ez hosszas adminisztrálásba és 140 Lírámba (20e. Ft,-) került, bár még az is lehet, hogy megúszom, mert állítólag a határnál kellett volna kifizetnem, de én nem forszíroztam annyira a dolgot, ők meg kiengedtek. Majd meglátjuk mi lesz visszafelé. Ha nem jelentkeznék, kérem a fiaimat, váltsanak ki a török börtönből, mert az nem jó hely!
Azért a török-grúz határ nem egyszerű dolog ám. Ránk sötétedett, annyit kellett várnunk a török oldalon, hogy végre lepecsételjék a papírjainkat. Először elhajtottam az önkénteseket, akik 15 Euróért hajlandóak segíteni, hogy ne legyen probléma az utolsó ablaknál, de természetesen ők már tudták, hogy problémám lesz, a határőr félre is állított, ahogy kell. Ekkor újra megjelentek a segítők, de már 25 Euró volt az ár. Elmutogattam nekik, hogy a Pali nem én vagyok, engem Gábornak hívnak, és végül kiegyeztünk 10 Euróban. A java még csak ezután következett. Átgurultunk a grúz oldalra, ahol két géppisztolyos, egyenruhás férfi felszólított minket oroszul, (!) hogy szálljunk ki az autóból. Aztán, hogy én üljek vissza és hajtsak a kapuhoz, a nejemnek meg intett, hogy menjen be egy rácsos kapun, őt majd ott ellenőrzik. Riadtan néztünk egymásra, hogy ebből mi lesz, pedig csak arról volt szó, hogy a helyi szokás szerint, az utasoknak az összes hozzájuk tartozó csomaggal együtt ki kell szállniuk a járműből és külön útlevél ellenőrzésen illetve vámvizsgálaton kell átesniük. Beálltam a kissé rozoga határépület alá és egy félhomályos ablakon beadtam az útlevelemet. Kis túlzással azt mondhatnám, összeszaladt a személyzet, hogy megcsodálják a magyar útlevelet. Ilyesmit itt nemigen látni. Aztán egy fotó a delikvensről, akár az amerikai határon, kis problémázás a céges forgalmin, de én már nyugodtan vártam a fejleményeket, mert közben láttam, hogy a feleségem már ott áll kint a grúz oldalon, néhány tyúkot cipelő nő társaságában és integet, hogy minden rendben. Én közben fitogtattam az orosz nyelvtudásomat az útlevél ellenőrző csajnak. Ilyeneket mondtam, hogy „minjá závut”, meg hogy „szpászíbá”. Meg is kaptam érte az elismerő mosolyt. Amúgy a grúzok csak végszükségletben használják az oroszt, mert mondhatni nem felhőtlen a két ország viszonya.
Órán még két kört csavarni és mindjárt este tíz lett. Pénzváltás a benzinkúton, tankolás a 250 forintos üzemanyagból és irány a szálloda. 
Batumi talán Grúzia leggazdagabb városa, felkapott tengerparti üdülőhely. A hotel igazán pazar, üveg lift az átriumban, spa és night club. Egy gond van csak, hogy a környéken nincs út. Úgy értem, nem hogy útburkolat nincs, de az utca felülete olymértékben hepehupás, hogy csak lánctalpas járművel járható. És nem csak ideiglenesen, építkezésnek nyomát sem láttuk. A helyiek mit sem törődve a futóművükkel, bukdácsolnak tizenéves mercieikkel a tankcsapda méretű árkokon.

4. nap, kedd

Vastag felhőréteg takarja el az eget. Ez csak arra jó, hogy látszódjon, tud ez a tenger fekete is lenni, ha akar. Mire összeszedelődzködünk még az eső is eleredt. Módosítanunk kell a programon, mert elsőnek a Kolkheti Nemzeti Park volt betervezve, ami egy lápvidék, gazdag élővilággal, de ilyen időben csak egy szívás lenne. Levágjuk az utat és rögtön Kutaisibe indulunk, ami hajdan volt fővárosa a grúz királyságoknak és nem mellesleg itt járt iskolába Majakovszkij is. Az út egy sík vidéken, csendes kis falvakon vezetett keresztül. Igen szegényen élnek itt a népek, de feltűnt, hogy mindenkinek rendezett a portája. Régi vesszőparipám, hogy a szegénységnek nem kéne együtt járnia rendetlenséggel. Akármilyen rozoga is a ház, bármennyre düledező a kerítés, ha le van nyírva a fű és nincs kosz, rendetlenség az udvaron, mindjárt másképp néz ki az a lakóhely. Itt leginkább veteményest láttam a kertekben, megművelnek minden négyzetcentimétert.
Szerencsére az út elég jól járható, van, ahol még kilencvenre is fel tudok gyorsítani. Ez nem vonatkozik az itteni sofőrökre. Ahogy ezek vezetnek, egy külön tanulmány. Gyakorlatilag folyamatos versengésben vannak. Óriási harc megy a jobb pozícióért a városban és vakmerő előzések a beláthatatlan kanyarokban. Ha nincs partner, akkor sem nyugszanak le egy percre sem, állandó késztetést éreznek, hogy kihozzák a maximumot a verdából. Tolakodnak ezerrel, de persze, ha a másik teszi ugyanazt, azonnal vad dudálásban törnek ki. Nagyon stresszes lehet. Én sem vagyok egy mimóza lélek, ha vezetésről van szó, de itt komolyan mondom, svéd öregúrnak érzem magam, amikor mondjuk átengedek egy gyalogost a túloldalra. Ha már a közlekedésnél tartunk, el kell hogy mondjam, csak elvétve látni egy-egy Volgát vagy Moszkvicsot. Ladát valamivel többet, de az autósok nagy része nyugati járgányokban feszít. A járművek átlag életkora persze meghaladja a magyarországit, de mondjuk az utca képét Romániához tudnám hasonlítani, annál semmiképp nem rosszabb.
Kutaisibe érve az az érzése az embernek, hogy itt minden házat bontott anyagból építenek szigorúan mesterember nélkül. A város egy turisztikai gyöngyszem is lehetne fekvésénél fogva, de az épületek nagy része rendesen elcsúfítja a látképet. A fő látványosságot, a Bagrati katedrálist nem sikerült autóval megközelítenem, mert bár egy dombtetőn van, mégsem találtam meg az odavezető utat. Feltehetőleg nincs is, csak gyalogösvény, de így esőben nem vállalkoztunk a megmászására.
Jócskán benne jártunk a délutánban, amikor a következő állomáshoz értünk. Borjomi egy népszerű üdülőhely és egy Szovjetunió szerte ismert ásványvíz hazája. A Kharagauli Nemzeti Park mellett található, két hegy ölelésében. A bájos kis falucska közepén két otromba nagy panelépület, még a szovjet időből, ráadásul rikító színekkel kipingálva. Bementem egy helyi kisboltba és vettem a híres-neves ásványvízből. Volt egy kis Salvus beütése, de iható és legalább jót tesz a gyomornak. Hogy milyen jót, azt nem tudom, de leküldtem egy üveggel és ha érzem a hatást, majd beszámolok róla. Halvány reménysugár, egy pillanatra előjött a nap, de még mindig hideg van. Megfigyeltük, hogy itt még le van maradva a tavasz pár héttel hozzánk képest. A gyümölcsfák még csak most kezdik bontogatni szirmaikat, a lombos erdők sem olyan zöldek még, mint otthon.
Aztán amikor Goriba érkeztünk, Sztálin szülőházához, sajnos újra rákezdett. Még a zuhé előtt sikerült egy fotót csinálnom az öreg bajszos házikójáról, ami fölé egy oszlopos védépületet emeltek és egy reneszánsz kastélyt is mögé, hogy méltó helyen lehessen a múzeum. Azt olvastam, hogy Goriban nagy tisztelet övezi Joszif Visszarionovicsot, még ha kicsit véreskezű diktátor is volt, de a hatalmas szobra már nincs a parkban, elvitték „restaurálni”.
Innen már autópálya vezet Tbiliszibe, de azért óvatosan kell bánni a gázpedállal, mert volt úgy, hogy egy útépítés előtt lazán emeltek egy fekvőrendőrt keresztbe. Ha itt egyenetlen úttest táblát látunk, azt vegyük komolyan, mert ott a baj már nem kicsi. A táblákról jut eszembe, hogy útbaigazító jelzések korrektül kint vannak az országutak mentén és minden esetben latin betűkkel is. A sebességkorlátozó táblát viszont nem oldja fel semmi. Fakultatív, hogy ki meddig tartja be. Általában semeddig. A verseny az verseny, nem lehetnek tekintettel holmi táblákra, pedig rengeteg a rendőrautó az utakon. A legmodernebb Skoda Oktáviával járnak, felszerelve komoly tablet PC-vel, de radarozni nem láttunk egyet sem (eddig) (kop-kop). A fegyveres testületekre rengeteget költhetnek, mert nagyon modern üvegpalotákat építenek a falusi őrsöknek is.
Tbiliszibe úgy foglaltam szállást, hogy mindjárt a város elején legyen, mert mára éppen elég az élményből. Holnap viszont beszámolok a grúz főváros nevezetességeiről.

5. nap, szerda

Tbiliszi látványosságait kiírtam magamnak és egy teljes napot szántam rá, mégis csak egy ezerötszáz éves múlttal rendelkező nagyváros. Nem untatnám most tulajdonnevekkel az olvasókat, csak végig venném időrendi sorrendben, hogy haladtunk végig a látnivalókon. Először bevetettük magunkat az óvárosba. A Lonely Planet útmutatója alapján szerettem volna bejárni az érdekesebb utcákat, csakhogy azok éppen le voltak zárva csatornafektetés miatt. Nem irigylem az ott lakókat, mert az út közepén húzódó árokból úgy dobálták oldalra a földet, hogy a házak ajtajai még gyalogosan sem voltak megközelíthetőek. A párhuzamos utcák meg nem annyira látványosak. Ugyanazok a „home made” épületek, üzletek csak elszórtan, turista sehol. Ez nem igaz, mert találkoztunk egy idős osztrák párral, köszöntöttük is egymást. A templom körül már volt egy kis mozgás, éppen misét tartottak. A lakosság nagy része grúz ortodox vallású és meglepő, hogy mennyi fiatal jár templomba, vagy vet háromszor keresztet, mikor elhalad előtte. Érdekes, hogy a mise végeztével a pap becsukja az ajtót az oltár előtt végig húzódó díszes paravánon. Olyan, mint amikor egy színdarab végén összezár a függöny. A hívek még imádkoznak egy kicsit. Van, aki egy képet csókolgat, mások a földön térdelve hajolgatnak előre. Egy négytagú asszonykórus egyházi dalokat énekel. A helyiség akusztikája, a szerteáradó tömjén illat és a tetőablakon beszűrődő napsugár nyalábok, megindítóvá emelik az élményt. A másik nagyon régi templom (XIII. sz.) a folyó túlpartján van egy sziklafal tetején. Ultramodern gyaloghíd vezet át, de egy őr utunkat állja és mutatja, hogy csak a régi autós hídon tudunk átkelni. Az viszont már messze van (legalább 500 m :) ezért autóval megyünk. És milyen szerencse, mert egy turistacsoportba futunk, akik épp végeztek a fotózással és indultak fel a várba. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem követni őket, így nem kellett keresgélnünk az odavezető utat.
A várból újabb káprázatos panoráma. Mondtam már, hogy Tbiliszi nagyon szép messziről? A vár alatt botanikus kert, sebes folyású kispatakkal. Még csak dél és már majdnem mindent láttunk. A LP említ egy siklót és egy lanovkát a város fölé magasodó hegy tetejére, ahova a vidámparkot is építették. Fura volt látni a hegytetőn a hullámvasutat és óriáskereket, de hát ők tudják mi a szép. A lényeg, hogy sem a sikló, sem a kötélvasút nem működött. De nagyon nem. A sínek rozsdásak, a jegypénztár épületén látszott, hogy idén még nem volt nyitva. Na most mi legyen, tanakodtunk. A múzeumokat leszavaztuk, inkább sétáljunk végig a fő sugárúton! Itt van az összes fontosabb középület, a parlament, minisztériumok, az operaház, múzeumok és az egyetem. A járdán hömpölyög a tömeg, egyes szakaszokat koldus gyerekek lepik el.
Elegáns butikok és éttermek váltják egymást. Beszereztük a szuvenír hűtőmágnest, majd beültünk egy hangulatos helyre, hogy megkóstoljuk a „grúz pizzát” a kacsapurit. Ez mondhatni nemzeti eledel, már sokat olvastam róla, gondoltam most meg is kóstolom. Egy ovális alakú keltészta lepényt kell elképzelni, amit megkennek tejföllel, megszórják sajtkockákkal, majd rá egy tükörtojást és be a kemencébe. Ennek aztán vannak turbózott változatai, ahol a tejfölt túróval, a tojást reszelt sajttal helyettesítik. Kihasználtam, hogy a pincérnő tudott angolul és elmeséltettem vele a pontos neveket, hogy legközelebb ki tudjak próbálni egy más fajtát is.
A nap végén felkerestünk egy temetőt, hogy ismerkedjünk a helyi szokásokkal. Elképesztő, hogy milyen márvány síremlékeket emelnek, főleg ha hozzávesszük, hogy mennyire igénytelen a legtöbb lakóház. Itt nyoma sincs a barkácsolásnak. Profi gépekkel csiszolják ívesre a legkülönbözőbb színű márványokat és marnak a kőbe gyakran egész alakos képet az elhunytról.

6. nap, csütörtök

Ma csak 150 kilométert mentünk, de szegény autónak mégis ez volt eddig a legnehezebb napja. Átkelni a Kaukázus ormain nem gyerekjáték, de ne szaladjunk ennyire előre. Az első napirendi pont a kiejthetetlen nevű Mtskheta kisváros nem messze Tbiliszitől. Azon belül is a Svetitskhoveli székesegyház, a grúz ortodox vallás székhelye. A templomot és környékét nagyon szépen felújították, ez volt az első olyan hely, ahol látszott, hogy számítanak a turizmusra és mindent meg is tesznek érte, hogy jöjjenek a külföldiek. Mindjárt a parkoló egy kuriózum volt, na nem mintha bármi különleges lett volna benne, egyszerűen csak hogy volt. Szépen lekövezett utcácskákon, felújított házak között vezet az út a várfallal körülvett templomhoz. Bent éppen mise volt, úgy látszik, itt minden nap tartanak istentiszteletet. Most is megállapítottam, hogy fiatalok is járnak imádkozni (főleg vizsgaidőszakban), de azt is kiszúrtam, amikor az egyik titokban sms-ezett a pad alatt. A parkolóban ismeretlen rendszámú fehér autók sorakoztak, mindegyiken nagy, kék uniós zászló csillagokkal. Kiderült, hogy valami Európai Unió nap van a városban, gondolom akkor a pénz nagy része is onnan volt a felújításokra. Az egyik autóból kiszállt egy ötvenes férfi és széles mosollyal köszöntött minket. Kiderült, hogy szlovák volt és csak üdvözölni akart.
Tovább mentünk északnak az úgynevezett Militari Highway-n, egyenesen neki a Kaukázus legmagasabb csúcsainak, az orosz határ felé. Útközben, egy nagy víztározó szélén haladtunk el, majd megpillantottunk egy XIII. századi erődöt. Az Ananuri kastély sok csatát megélt épület együttes két templomot foglal magába, az egyikben XVII. Századi freskók.
Ahogy emelkedett az út, úgy romlott a minősége. Először még csak kátyús volt, de ahogy elértük a 2400 méter magas hágót, gyakorlatilag megszűnt útnak lenni. Egy hepehupás sártenger, méteres hófalakkal szegélyezve. A kritikus 20 kilométert több mint egy óra alatt sikerült megtennünk. Csak az a vicces, hogy láttunk közben kamiont szembe jönni, de ami még meglepőbb volt, hogy Audit meg Mercit is, amik ugye alacsony személyautók, azon kívül jó drága hozzá a futómű alkatrész.
Délután négy körül értünk az orosz határhoz. Innen már csak húsz kilométer Vlagyikavkaz, amitől már csak egy ugrás Csecsenföld, de nem akarom túlszínezni a dolgot, eszünk ágában sem volt átmenni, egyébként nem is mehetnénk még ha lenne is orosz vízumunk, mert a tavaly megnyitott határátkelőt csak a volt szovjet tagállamok polgárai használhatják. Tehát mondjuk egy ugyanúgy uniós tagállam észt útlevéllel már átengednének. Nem értem benne a logikát. Közben mi vissza, az időjárás meg rosszabbra fordult. Eddig sem voltak kegyesek velünk az égiek, de most egyenesen egy záport zúdítottak ránk. Lőttek a fényképezésnek, pedig a dombtetőre épült Gergeti templom háttérben az ötezer méteres Kazbegi hegycsúccsal hálás fotótéma. Elindultunk megkeresni a szállást, ami egy vendégház volt fent a hegyoldalban. Láttam róla képeket korábban, nem voltak illúzióim a küllemét illetően, de amit fogadott, az minden képzeletet felülmúlt. A tákolás minden ismérve fellelhető volt a házon, mintha minden elemét lomtalanításból szerezték volna be.
Aranyfogú néni nyit ajtót és oroszul beljebb tessékel. Megmutatja a szobánkat, ami öt ágyas, de szerencsére mi vagyunk az egyetlen vendégek. Az ágy fölött bekeretezett Sztálin kép, a fogason orosz katonatiszti kabát, a hozzávaló fejfedővel. Nagyon súlyos! Kaptunk vacsorát is, egy krumplis lángost és egy felbontott meggylekvárt, amiben benne voltak a magok is. Szerencsére később megérkezett a néni fia is, aki beszélt angolul és sikerült tőle megtudnom sok érdekességet az országról, amit majd fel tudok használni a készülő útikönyvemben.

7. nap, péntek 13-a.



7:00 Menekülés a szállásról, mielőtt még megkínálnának reggelivel. Minden ragadt, amihez hozzáértem. Nem jól kezdődött a nap, viszont rosszul folytatódott. Eső és köd a falu felett, a már említett fotóról szó sem lehet. Nekivágtunk a hágónak visszafelé. Már 2300 méteren jártunk, amikor elkezdett villámlani és a csapadék havas esőbe váltott. Ilyet még életemben nem pipáltam, hó per villám, egy unikum. Szerencsére az úton nem maradt meg, különben Kazbegi lakósok maradtunk volna. A tegnapi árkok ma már ismerősként köszöntek vissza, azt a nagyot, ami tegnap jól becsapott minket, helyesebben odacsapott, sikerült kikerülnöm, akárcsak a kivilágítatlan traktort, a koromsötét alagútban. Ahogy átértünk a hegylánc déli oldalára, egyszer csak kisütött a nap, meg is álltunk reggelizni. Kényelmesen, urasan, kempingszék, kisasztal, ahogy kell. Gyorsan csináltam állványról egy késletett fotót az idillről, kicsit sem volt beállított.
Létezik egy út, amin le lehet rövidíteni északkelet Grúziába az utat, de van egy 20 kilométeres hegyi szakasz, amin nincs burkolat. Vano, a szállásadónk azt mondta, ne próbáljuk meg, mert nagyon durva, ezért inkább a 100 kilométeres kerülőt választottuk, amit pirossal jelzett a térkép, tehát első rendű főút. Az egy dolog, hogy csak harmadik nekifutásra találtuk meg a leágazást, de a „piros” út egyre csak keskenyedett. Gyanús volt, hogy már autók sem jöttek szembe, amikor az egyik falu végén szépen elfogyott az aszfalt és két barna nyomvonal rajzolódott ki az amúgy gyönyörű réten. A GPS szerint már nem sok hiányzott, hogy elérjünk egy elágazást, ezért nekivágtam a rétnek. Először még tetszett is az off road, de aztán jöttek a vízátfolyások és ferde, saras szakaszok. Nem vehettem el a gázról a lábam, mert féltem, hogy beleragadok a talajba, így viszont az volt a veszély, hogy lecsúszok a nyomvonalról. Már nem élveztem annyira a szitut, amikor egy ligetes részen vége lett a dalnak. A komplett út eltűnt, egy földomlás következtében. Vissza a főútra, egy újabb óra veszteség.
Még nagyobb kerülővel sikerült eljutnunk Telaviba egy vadiúj úton. Az új út egyébként negatívum, mert bár látszólag lehet rajta haladni, valójában egy életveszély a szembe jövő helyi versenyzők miatt. Kizárólag ideális íven hajlandóak venni a kanyarokat és ebben az sem tántorítja el őket, hogy szembe jönnek. Már rég látja, hogy jövök, mégsem megy ki a sávomból, őt nem érdekli, hogy oldom meg. Lemegyek az árokba, vagy állóra fékezek, a lényeg, hogy neki ne kelljen lassítania, nem azért nyomta eddig a padlógázt az ezerkettes karbis Ladában. Több ilyen gyilkossági kísérletet megúszva épp bőrrel átverekedtük magunkat egy újabb 2000 m fölötti hágón és megérkeztünk Khakethi régióba, ami egy nagy sík vidék két hegylánc közé beékelődve. Sorba vettük a felírt templomokat és erődöket, de nem sokat időztünk, mert ma még szállást kellett keresnünk, ugyanis a befoglalt guest house-t nem igazolták vissza, meg aztán a nejemnek kicsit elege lett a vendégházakból és nem akartam túlfeszíteni a húrt, úgyis lesz még ilyenben része Örményországban.
Sighnaghiról azt írta az útikönyv, hogy mediterrán hangulatú városka egy hegytetőn, népszerű turista célpont. Tényleg nagyon rendezett kis település, igazi gyöngyszem ennyi szegényes falu után. Puccos szállodát találtunk csak és az eddigi legdrágább, de nem léptük át a 100 dolláros, magunknak felállított szobaár határt, tegnap úgyis csak 20-at fizettünk.

8. nap, szombat

Ha én ezt a klubban elmesélem…
Elérkeztünk a grúz-azeri határhoz, ami egy folyó két partján helyezkedik el. A grúz nem sokat vacakol, bepecsétel az útlevélbe és már mehetünk is tovább. A hídon csak néhány személyautó várakozik, de a sor nem halad. Kiszállok és előre sétálok, felderíteni a terepet. Olyan kép fogad, amit talán a Rambo háromban láttam egy afgán ellenőrzőponton. Géppisztolyos katona egy zöldre festett vascső sorompónál, egyszerre csak egy autót enged be a határállomásra, ahol egy autószerelő akna fölé kell állni és egy csomó egyenruhás kezdi meg az átvizsgálást. A gyalogosokat egy külön kapun engedik be, vagy nem. Egy csupa arany fogú asszonyság pörlekedik valami tiszttel, hogy miért nem engedik már be. A vita kezd eldurvulni, újabb katonák jönnek oda, de a nő ettől csak idegesebb lesz és elkezd lökdösődni. Mulatságos lenne a jelenet, ha nem lennének fegyverek a vállakon. Amerikában már biztos kapott volna egy elektrosokkolót, de itt nem lehet tudni mi lesz a végkifejlet. Közben megindul a sor, visszaszaladok, mert ha nem nyomulok azonnal előre, simán kikerülnek, sőt így is van, hogy komálósok beelőznek a szembe jövő sávban. Másfélóra araszolás után egyszer csak rajta állunk az aknán. A rendszámot látva összeszaladt az egész szolgálat. Terepruhás határőrök, szürke egyenruhás fináncok, bőrdzsekis titkosrendőrök és az orosz tiszti egyenruhára kísértetiesen hasonlító tányérsapkás fejesek. Nem viccelek, legalább tíz ember őgyelgett a kocsi körül, de nem voltak ellenségesek, sőt egy fiatalabb tiszt még beszélt is egy kicsit angolul, ami jól jött, mert aztán jöttek a problémák. Kiderült ugyanis, hogy ha nem az én nevemen van a forgalmi, akkor maximum tranzit engedélyt kapok csak, ami három nap. Ott egye meg a fene, gondoltam. Igaz, hogy egy kisebb vagyonba van az azeri vízum, de végül is elég nekem az a három nap is, bólintok, hogy rendben. Félreállítanak és hosszú percekig nem történik semmi, majd megjelenik a barátunk és közli, hogy gond van. Mivel Grúziából lépek be és Grúzia felé hagyom el az országot, az nem minősül tranzitnak. Mert ha mondjuk Oroszország vagy Irán felé mennék tovább, akkor nincs semmi gond. Kezd felmenni az agyamba a vér, kell lenni valami más megoldásnak is. A másik megoldás, mondja a fickó, hogy letétbe teszek egy összeget a vámon, amit kilépéskor visszakapok. Jó mondom, akkor legyen ez. Erre ő, hogy akkor fognom kell egy taxit, mert a letétet a legközelebbi városban székelő parancsnokságon tudom befizetni. Ez szép. Hol az a taxi? Ki fog ott tudni angolul és egyáltalán mennyi az a letét. 8000 $! Mennyiiii? Vérnyomásom közelíti a 180-at. Elkezdem ingerültebben magyarázni, hogy Budapesten az azeri nagykövetségen bemutattam az autóm papírjait és ott egy szó nem volt ilyen szabályról. Átjöttem már négy országon, senki nem témázott ezen. Egy sajnálkozó tekintet volt a válasz. Ilyen könnyen nem adom fel. Mi lenne, ha bérelnék egy autót és azzal mennék be? Sajnos csak Bakuban lehet bérelni, ami 400 km innen. Jó akkor mi a helyzet a busszal? Tömegközlekedés az csak van? Bepakolunk két bőröndbe, aztán majd lesz valahogy. Az összes szállásunk ki van fizetve, meg amúgy is. Nem azért szenvedtem annyit a papírokkal, hogy most dolgavégezetlenül távozzak. Idegesen járkáltam fel-alá, de végül feladtam. Akkor add vissza a papírjaimat és le van ejtve Azerbajdzsán, majd elköltöm a pénzemet Örményországban. (Háttér info: kegyetlenül utálják egymást, de erről majd később) A srác tényleg nagyon sajnálta a dolgot, de hát a szabály az szabály, meg a zsírfejű főnöke is megmondta. Elindult, hogy visszahozza az útlevelünket, amikor beugrott valami. Utána eredtem és közöltem vele, hogy meggondoltam magam, átmegyünk Iránba, adhatja a tranzit pecsétjét. Na és az Iráni vízum? Azzal ne törődjön, majd megkérem Bakuban.
Három óra várakozás és hadakozás után bent vagyunk Azerbajdzsánban és gurulunk Teherán felé. Aztán lehet, hogy útközben történik majd valami és vissza kell fordulnunk. ;)
Ja, még egy kis bájos adalék. Kérdezem emberünket, hogy lehet pénzt váltani, mert ahogy átpislogok a túloldalra, ott csak pusztát látok. Hát itt, jön a válasz. Itt hol? Adjam oda neki a dollárt és ő majd átváltja. Oké, kezébe nyomtam két zöldhasút. Látom, hogy odaadja a hájfejnek, aki kisvártatva visszatér egy csomó Manattal. Persze, hogy kedvezőtlen árfolyamon váltott, de legalább volt egy kis helyi pénzem, amivel rögtön beálltam tankolni. Még ilyen ráta mellett is csak 125 forintba került egy liter gázolaj. (Százhuszonöt, nem elírás.)
Az első benyomás nagyon fontos egy országról. Nekünk a viszontagságok ellenére kedvező volt. A szocializmusból visszamaradt bürokráciát leszámítva pozitív volt a kép. Az emberek egyáltalán nem mogorvák, a táj csodálatos, a földek megművelve. Első pillanattól látszik, hogy itt több a pénz, mint a nyugati szomszédban. Bár a Zsigulik itt is uralják az utca képét, de ahogy haladunk a főváros felé, egyre több a Merci.
Zaqatalában lefényképeztünk egy 700 éves platánfát, Balakában bementünk egy mecsetbe és meglátogattuk Sekit, az 1000 éves várost, a selyemút egyik központját, amikor elkezdtem számolni és rájöttem, hogy a határincidensünk miatt elvesztegetett három óránk miatt a többi felírt helységbe már nem tudunk elmenni, így is sötétben érkezünk Bakuba. Azért még a kán palotáját megnéztük, mert az itt a fő látványosság. 2x2 manatért (1000 Ft.) még egy angol idegenvezetést is kaptunk. A fickónak betanult szövege lehetett, mert nem szerette, amikor közbe kérdeztem. Annyit sikerült megtudnom, hogy a gyönyörűen farakott XV. századi épületben azért nincsenek bútorok, mert azok már a szentpétervári múzeumban vannak.

Sajnos az ingyenes Azerbajdzsán GPS térképem, meglehetősen provizórikus, majdhogynem használhatatlan, csak iránytűnek jó. A papír térképünk pedig olyan nagy léptékű, hogy akár a forgatható földgömböt is elhozhattuk volna. A lényeg, hogy hittünk a kirakott Baku tábláknak, vesztünkre. Sikerült egy nagyon rossz minőségű mellékútra tévednünk, ráadásul elkezdett esni. Éppen csak annyira, hogy a szélvédőnk folyamatosan saras legyen a korom sötétben. Nem szaporítom a szót, éjjel egyre érkeztünk Bakuba. Annyit már most látni, hogy marha nagy város, és éjjel is rengeteg autó megy az utcán.


9. nap, vasárnap

Elérkeztünk utunk legtávolabbi pontjára. Baku hatalmas város a Kaszpi-tenger partján. Ahogy haladunk befele a belváros fele, egyre elegánsabb épületek és üzletek vesznek körül. Megtalálható itt az összes világmárka. Ami rögtön szembetűnik, az a rengeteg luxus terepjáró. Hatalmas Toyota V8-asok, na persze, ilyen benzinárak mellett nem ügy. Életemben összesen annyi Porsche Cayenne-t nem láttam, mint itt csak egy utcában. Jó kis kontraszt a temérdek Lada és Volga között. Úgy terveztem, hogy vasárnapra essen a városnézés, akkor nincs olyan nagy forgalom. Tévedtem, az üzletek nyitva, az építkezések ezerrel mennek, nem nagyon különbözik egy átlagos hétköznaptól. Sikerült az óváros közelében leparkolnom ingyen! Itt még nem kell fizetni azért, mert le akarok állni az út szélén. Gyönyörű parkok, a városfalnál, felújított épületek a falon túl, mindent megnéztünk, amit a Lonely Planet ajánl. Mecsetek, paloták, a szőnyegárusok utcája és természetesen a „Szűz torony” Baku és egész Azerbajdzsán jelképe. A belépő itt is 2 manat egy főre, mint mindenhol, amerre jártunk ebben az országban és amiért fizetni kellett. A kétezer éves bástyaszerű erődítmény tetejéről szép látvány tárul elénk a városról és az öbölről.
Délután ismét autóba ültünk és bejártuk a város környékét. Merdekenben egy erődöt keresgéltünk a szűk mellékutcák között, de szerencsére jók voltak az otthon felkutatott koordináták és egyszer csak elénk tárult a hatalmas kőfal kerítés és egy több emelet magas toronyépítmény. Miközben keresgéltük a bejáratot, egy bácsi toppant elénk és mutatta, hova parkoljunk le, és hogy mindjárt hozza a kulcsokat. Haláli egy fazon volt, mikor megtudta, hogy Magyarisztánból jöttünk, rögtön elkezdte sorolni, hogy Albert, Ferencváros, Dunai, Puskás, Kádár és hogy valakije volt már Balatonon. Mindezt oroszul, de magam is meglepődtem mennyi mindent megértek. Innen üzenem Csepela tanár úrnak, hogy mégiscsak érdemes volt négy évig kínoznia az oroszórákkal. A kőfalakon belül ott hevert az ezeréves történelem a földön. Mongol és perzsa szövegű kőfaragásokon gázoltunk keresztül, és aztán olyan történt, hogy azt hittem kiesik a kezemből a fényképezőgép. A fickó a lakatkulccsal firkálta a műemlék bástya falába, hogy mi hány éves. Nagyon jól „eldumcsiztunk”. Szidta a mai rendszert, hogy ezek mind maffiózók és visszasírja a szovjet időket, amikor ingyen volt a villany és a gáz. Aztán a várfal tetejéről megmutatta, hogy melyik az ő háza és lekiabált az unokájának, hogy köszönjön a magyar vendégeknek.
A közelben van még egy temető is egy modern mecsettel, ami valami zarándok hely inkább. Bementem, mert érdekel, hova vonul az a sok ember. A földszinten a nők, az emeleten a férfiak leadják a cipőiket egy ruhatárszerű helyiségben, majd be a tükörlapocskákkal díszített kupolájú mecsetbe, ahol aztán körbejártak egy sírhelyet, elmormoltak egy fohászt és vissza ki a cipőkért, ahol a bárca ellenében mindenki megkapja a saját lábbeliét. Nem lehet egy álommeló itt ruhatárosnak lenni. 
Még egy látványosság van a közelben, de nagyon nehéz megtalálni, mert semmi nincs rendesen kitáblázva, mégpedig egy lángoló sziklafal. A föld alól feltörő földgáz ég itt, a turisták nagy ámulatára. Kb. öt perces program, de a tarifa itt is 2 manat. Innen aztán visszatalálni a szállodához nem kis feladat, de sikerült, sőt olyan korán, hogy még kimentünk sétálni egyet a környékre. A külvárosi utcakép teljesen törökös volt. Az üzletek, az emberek, de még az azeri nyelv is olyan, mint az oszmán rokonaiké. Bementünk egy közértbe gránátalma dzsúszért, mert a feleségem szerint az kell nekünk, hogy egészségesen haljunk meg. Megállapítottam, hogy az árak gyakorlatilag megegyeznek az otthonival, akárcsak az éttermekben, ahol 2-3000 forintért lakhatunk jól egy viszonylag jó helyen.

10. nap, hétfő

Elindultunk délre, az iráni határ felé aztán 70 kilométer után nyugatra kanyarodtunk, hogy megnézzük a gobusztáni sziklarajzokat. 8000 éves ember és állat ábrázolás egy hegytetőn található sziklarengetegben. Innen nem messze található egy sárvulkán, amiből ki tudja miért, nem csináltak turiszt attrakciót, Emiatt aztán elég nehéz is megtalálni. Egy olajmezőn haladtunk keresztül, amit szó szerint kell érteni. A mező csupa olaj volt, a megsérült vezetékek miatt. Aztán fel egy dombtetőre, út nincs, csak neki a meredek rézsűnek és a fennsíkon már ott fortyog, bluggyog a forró sár.
Ezután egy jó unalmas 300 kilométer jött, keresztül a pusztán. Kezdetben az út bő három sáv széles, persze terelővonalak nincsenek, szabad a gazda, de a forgalom gyér, megyünk is rendesen, had szóljon, amikor egy vakuvillanás döbbentett rá, hogy bizony lefotóztak egy út szélére telepített radarral. Most nyert értelmet számomra az a rengeteg útzár, rendőrőrssel, amit eddig is láttam, de engem mindezidáig nem zaklattak.
Most persze már ott várt a szerv és egy világító piros bottal integetett, hogy álljak félre. Olyan volt, mint egy béna jedi lovag félbetört fénykarddal. Elkérte a papírokat, majd intett, hogy menjek utána. Egy modern üvegezett épületbe mentünk az út szélén, ahol egy monitoron megmutatta, mennyivel mentem. 89 km/óra. Na és sto problema? Kilencvennel lehet menni nem? Mire ő, hogy lakott területen belül csak ötvennel. Hiányos orosz tudásom miatt nem kezdtem bele, hogy ott nincs egy árva lakott terület sem, amúgy sem lett volna értelme. Aztán félrehívott a saját kis irodájába, ahol elővett egy csekket és közölte, hogy a forgalmimat ott tartja talonban, amíg én bemegyek a városba befizetni a büntetést. Azt hiszem ilyenkor kell azt mondani, hogy rendezzük le okosba. Ehelyett szó nélkül leraktam két húszast az asztalra. Vette a lapot, csak sajnos emelte a tétet, végül aztán száz manatnál állt meg a licit (25000,- Ft.) Vártam volna valami kis hálálkodást, mégis csak egy heti fizetését gombolta le rólam öt perc alatt, de csak mogorván kezembe nyomta a papírjaimat és intett a kezével, hogy davaj, davaj.
Az út során még több ilyen telepített trafipax-szal találkoztam. Mindegyikben az volt a közös, hogy egy olyan falunév tábla után helyezték ki, ahol nincs is falu, legalábbis közvetlenül az út mellett biztosan nem, de már résen voltam.
Még nem ment le a nap, amikor beérkeztünk Ganja-ba (ejtsd úgy, mint a jamaikaiak a rakétát: Gándzsá) és megálltunk a főtéren, ugyanis itt volt befoglalva és kifizetve a már említett utazási irodánál a hotelszobánk. A szovjet időkből átmentett patinás épület hatalmas kőoszlopokkal inkább egy múzeumra emlékeztetett. Beléptünk a hatalmas előcsarnokba és a recepciós asztalára tettem a vócserünket. Az idősödő, borostás fickó közölte, hogy 100 dollár lesz egy szoba. Én meg, hogy küldje ide a recepcióst, az talán tud angolul és ért annyira a számítógéphez, hogy lássa, már kifizettük előre a szobát. Kiderült, hogy ő már maga a recepciós, az ne tévesszen meg bennünket, hogy úgy néz ki, mint egy éjjeliőr, aki a lesötétített helyiségében nézi az éppen futó szappanoperát. Miután nem jutottunk dűlőre, hívott segítséget, egy éppen ott tartózkodó vendéget, fordítsa le nekem, amit mond. A negyvenes fickó nagyon rendes volt és percekig telefonálgatott, hogy kiderítsük ki a magyar 1000 Út Kft. azeri partnere. Na ez is egy jó kis történet, de a lényeg az, hogy a végén eluntam és inkább kifizettem a szobát, majd otthon visszakérem a már befizetett pénzemet. Annyira meghatódtam a vendég türelmes segítségnyújtásán, hogy megajándékoztam egy üveg Tokajival, amit pont az ilyen alkalmakra tartogattunk.

11. nap, kedd

Egy határátkelés mindig tartogat meglepetéseket, ha az ember egy volt szovjet köztársaságba akar be- vagy kilépni. Most meg aztán különösen volt ok az izgalomra, mert a papírjainkon az állt, hogy kedden 12:55-ig át kell lépnünk az iráni határt. A terv az volt, hogyha pattognak, elmagyarázom nekik, hogy éppen arra tartottunk, amikor a feleségem megsérült és vissza kellett fordulnunk, mert nem tud járni, ami annyiból igaz is, hogy fáj a térde, de ezt a sérülést már otthonról hoztuk. Nem is teketóriáztunk sokat, ahogy felkeltünk, bevágódtunk a kocsiba és irány a határátkelő, csak annyira álltam meg, hogy hatezer (!) forinttért teletankoljam az autót (80 liter). Tíz óra körül érkeztünk meg és alig volt autó, de ez csalóka, mert eszméletlenül lassan halad a sor, és amikor már azt hiszed, hogy te jössz, beengednek eléd egy-két török kamiont. Most már nem csak azért kellett izgulni, hogy mit szólnak az irányváltáshoz, hanem hogy ne lépjük át a határidőt, mert akkor büntetést kell fizetnünk. Végre sorra kerültem. Amikor meglátták a rendszámot, azonnal félreállítottak és közölték, amúgy udvariasan, hogy az összes papírommal menjek be az irodába. Mindeközben a nejemnek egy teljesen külön folyosón kellett áthaladnia, mert utas nem ülhet az autókban. A belépéskor kapott dokumentumok között volt egy vonalkódos cetli is. Amikor a határőr lepittyegtette az olvasóval, a számítógép azonnal feldobta a hibaüzenetet. Próbálkozott még egy párszor, aztán beleolvasott a papírokba és kiszúrta a turpisságot. Ekkor jött az én nagy pillanatom. Teátrális mozdulatokkal eljátszottam neki, hogy mü igyom Teherán, de moj feleség megsérült, ezért pasli dámoj. Telefonálgatás következett, de legnagyobb meglepetésemre egyszer csak csattant a bélyegző és már mehettem is tovább. A páromnak az utcán kellett várakoznia többedmagával együtt, mert a modern gyalogos átjáró úgy volt megcsinálva, mint egy reptéri átvizsgáló, csak várócsarnok nélkül.
Egy látnivalót terveztem be mára, mert a Davit Gereja sziklába vájt monostorhoz nem vezetett út, az utolsó 20 kilométert terepen kellett megtennünk. Még otthon gondosan átvizsgáltam a műhold képeket és kijelöltem azt a csapást, amerről majd mi közelítjük meg az objektumot. Rendben is ment minden sőt, amit én már földútnak néztem odafentről, már kapott egy aszfaltréteget. Nyomtam is neki fel a hegyre, amikor egyszer csak elém toppant egy katonai rendőr és közölte, hogy erre nem mehetek tovább. Gyanús is volt nekem a csúcson az a sok lokátor. Kérdezem tőle, hogy Davit Gereja ggye? Kiszállít az autóból és invitál egy kiszögelésre, ahonnan az egész vidéket be lehet látni. Mutatja is a földutat a következő dombnál, innen nem tűnik veszélyesnek. A táj gyönyörű, zöld lankák köröskörül. Szerintem itt fotózhatták a Windows gyári asztalképét. Vettünk egy nagy levegőt és nekivágtunk az útnak. Szerencsére kavicsos volt a talaj, így volt remény, hogy nem süllyedünk el sehol, de a 20 km nagyon sok ám, amikor az ember csak egyesben, néha kettes fokozatban tud haladni. Így zötykölődünk, amikor katonákat pillantottunk meg az egyik domb mögött. Aztán egy kitelepített ágyút, majd még egyet. Aztán egy komplett hadosztályt a távolban. Na szép. Már túl vagyunk az út felén és most fognak visszafordítani, de nem így történt. Annyira meglepődtek az ismeretlen rendszámú kisteherautó láttán ott a semmi közepén, hogy mire felocsúdtak volna, én már átvágtam egy komplett hadműveleti terepen, sőt még integettünk is egymásnak.  
Később aztán durvult a terep, meredek emelkedők és vízmosások nehezítették az előre haladást. Észrevettem egy katonai teherautót a távolban, amint nagyon lassan halad, aztán ahogy közelítettem felé, láttam hogy ez nem is teherautó, hanem inkább lakóbusz, de valami nagyon összebarkácsolt modell, egy Merci sivatagi teherautóra ráerősítettek egy lakókocsit, a tetejére meg egy nagy rácsot a csomagoknak. A monostor előtt be is értük, hát kiderült, hogy franciák. Aztán amikor leparkoltunk, beszélgettünk is velük, egy fiatal házaspár három gyerekkel, a legkisebb még egy éves sem volt. Megtudtuk, hogy ők majd még átkompoznak a Kaszpi-tengeren is Türkmenisztánba és Kazahsztánba. Egészségükre!
A monostor érdekes volt, főleg hogy most is lakják szerzetesek, nem is lehet mindenhova bemenni. A barlanglakások történelme is nagyon izgalmas, olvasmányos része lesz az útról készült könyvemnek…

12. nap, szerda

Újra Tbilisziben szálltunk meg, de most a város másik végében egy kis panzióban. Lassan már tiszteletbeli polgárok leszünk itt. Korán szerettem volna indulni, de a recepciós közölte, hogy a reggeli csak kilenctől van. Ez érdekes, itt reggel nyolckor még kihalt a város. A gyerekek is csak kilencre járnak suliba. Kiharcoltam magunknak egy nyolc órás reggelit, kár volt. Száraz kenyér, tejföl, meg valami hitlerszallonához hasonló lekvár volt a menü. Igaz később, amikor már nem számítottunk újabb fogásra, érkezett egy rántotta is, de az a lekvár után nem az igazi. El is indultunk, mert ki tudja mi vár ma ránk az örmény határon, hiszen oda még vízumunk sincs. Már unalmas lehet ezt a sok határátlépést olvasni, és még unalmasabb végig csinálni, de hát ez egy ilyen út, ez is hozzá tartozik. Háttér infónak csak annyi, hogy Örményország harcban áll Azerbajdzsánnal Hegyi-Karabah miatt, és durcizik a törökökkel is, mert azok meg lemészároltak többszázezer örményt úgy száz éve és még mindig nem hajlandók bocsánatot kérni. Így aztán minden határátkelője le van zárva ezekkel az országokkal, ezért kell folyton Grúzián keresztül haladnunk. Még szerencse, hogy hozzájuk nem kell vízum, és hogy nem szőröznek annyit. Az örményekhez kell vízum, de azt pedig be lehet szerezni a határon is, na majd meglátjuk.
Megláttuk és bebocsátást nyertünk. Persze nem volt olyan egyszerű, itt semmi sem az. Először is van egy Visa feliratú ablak, ott egy nyomtatvány kitöltése után bepecsételik a vízumot fejenként 10 dollárért. Szerencsére az űrlapon angol szöveg is van, mert hogy a tányérsapkás nem tud ilyen nyugati nyelveket. Minek is, elvégre csak az a szakmája, hogy külföldiekkel foglalkozzon. Aztán oda egy másik tányérsapkáshoz, akinek már akkora a fejfedője, hogy egy gólya is fészket tudna rakni rajta. Lehet, hogy ettől fél és úgy feltolja, hogy az már szinte a tarkóján van. Úgy néz ki, mint Szerjózsa a szovjet hadnagy, aki csak úgy tud gondolkodni, ha hátra tolja a sapkáját és vakargatja a homlokát. A mi Szerjózsánk megkérdezi, hogy honnan jöttünk, de szemmel láthatólag fogalma sincs, merre van Magyarország. Végül aztán csak benyomja a pecséteket. Ezután hozhatjuk csak a félreállított autónkat, amit kíváncsi vámos tekintetek fürkésznek végig. Gondolná az ember, hogy a nehezén már túl vagyunk, de a java még csak ezután jön. El kell menni biztosítást kötni az autóra. Van ott egy hosszúkás épület, több ajtóval, de egyikre sincs felírva semmi. Végül a vécés bácsi igazít útba, természetesen rosszul. Pedig gondolhattam volna, hogy nekem is oda kell mennem, ahol a legtöbben állnak sorban. A biztosítás (18$) megkötése után átirányítottak egy úgynevezett bróker irodába. Na az egy élmény volt. A helyiségbe belépve négy rejtői figura fogadott. Egyik tiszti egyenruhában, szemüveggel, aminek egyik lencséjére hanyagul egy zsebkendő volt ráterítve és olvasott valami könyvet. Két vézna fekete hajú srác kártyázott, mindkettőnek cigi lógott ki a szájából és egy negyedik ürge, akiről máig nem tudom, hogy ott dolgozott, vagy csak ismerősük volt, mindenesetre ő tudott kicsit angolul és elmagyarázta, hogy kiállítanak egy csekket 21000,- örmény pénzről, azt be kell fizetnem a szomszédos bankba és nekik még kétezret a bróker szolgáltatásért. Az hogy mire kell kifizetnem a tizenegyezer forintnyi suskát, sajnos nem tudta lefordítani. Röpke két óra alatt végeztünk is, még egy kapu, de ott csak azt nézték, hogy felragasztottuk-e a biztosításról szóló matricát a szélvédőre.
Az első falvakon áthaladva már látszik a két ország közötti szakadéknyi különbség, pedig Grúza sem egy Svájc. A házak még szegényesebbek, a legtöbbjüket inkább csak viskónak nevezném, de van olyan is, hogy rozsdásodó konténerben laknak az emberek. A táj viszont gyönyörű lenne, ha egyesek nem dobálnák be a szemetüket a Debed folyóba, de ők sajna bedobják, emiatt a sebes folyású hegyi folyócska mindkét oldalán lévő bokrokon nejlonzacskók és pet palackok lógnak. Az időjárással is pechünk van, csúnyán be van borulva, sőt a hegyekben olyan köd, hogy oda a panorámának. Ahogy haladunk délre, sorba vesszük az összes monostort, amiből jó sok van ezen a tájon, Örményországot gyakran emlegetik szabadtéri múzeumnak a több száz  éves, jó állapotban megmaradt templomaik miatt. Amiket ma láttunk mind elhagyatottak voltak, legalábbis misét már régen tarthattak bennük, fecske családok vették birtokukba. Szuvenír árusok viszont mindenhol nyomulnak, amiből arra következtetek, hogy járnak erre turisták rajtunk kívül is. Olyannyira, hogy a Haghpat kolostornál egy busznyi olasz nyugdíjassal futottunk össze, akik akkora zsivajjal voltak, mint a tinik egy osztálykiránduláson. Semmilyen áhítatot nem mutattak a középkori kövek és faragványok láttán. Dilijan felé folytattuk utunkat, ami egy népszerű üdülőhely a hegyek között. Az út, ahogy haladunk felfelé, egyre rosszabb lesz. A kátyúk már úgy jönnek felém, mint a számítógépes játékban az invaiderek lövedékei, csak itt 3D-ben, és nagy futómű csattanás jelzi, ha eltaláltak. Nem ritka a fedél nélküli csatornaszem sem, ha azt nem vesszük észre, akkor game over.
Egyetlen egy dilijani szállodát találtam csak a neten, ami egy öt csillagos wellness hotel volt, de gondoltam mire ide érünk, már jól fog esni egy kis luxus, nem mintha nem esne jól bármikor. Az ár egész baráti volt, húszezer forint kettőnknek félpanzióval. Jól is esett a meleg vacsora, kipróbáltunk egy-két örmény specialitást. A joghurtos hagymaleves volt a legidegenebb íz, mit mondjak, nem szedtünk belőle még egyszer.

13. nap, csütörtök

Reklámtábla Jereván belvárosában. Ismerős?
Hatalmas esőzésre ébredtünk és ez így is maradt a nap hátralevő részében. Nem jó hír, de mit lehet tenni. Van esernyők meg esőkabátunk, legfeljebb majd abban rójuk Jereván utcáit. A városba hamar beérkeztünk, mert töröltünk két monostort a programból és a Szeván-tóhoz is csak épp, hogy lekanyarodtunk. Napos időben biztos szép, így esőben nem olyan barátságos. Fürödni amúgy sem tudtunk volna, mert ez egy ezer méter feletti magasságban elterülő tó, ilyenkor még a pingvinek is dideregve ugranának ki belőle. Jereván egy hatalmas völgyben és az azt körülölelő hegyek oldalain terül el. Nincs olyan meghatározó folyója, mint Tbiliszinek, vagy éppen Budapestnek, de azért szép a fekvése. Ahogy beérkeztünk, egyből feltűnt, hogy az autósok sokkal visszafogottabbak, mint a környező országokban. A minden szituációban dudálás itt is megvan („állj félre”, „menjél már”, „hova jössz már”, „szia haver”, „vajon szól még a dudám” helyzetekben) de nincs az az őrült versenyzés. Hamar kiderült az oka, tele van a város rendőrrel és mindegyik lesben áll. Az összes járőr kocsiban van egy kamera, ami mindent fotóz. Gyorshajtást, piroson áthajtást, de szerintem még a sárgát is büntetik, mert a sofőrök úgy beletaposnak a fékbe sárga jelzésnél, mintha egy vonat robogna éppen keresztbe. De hogy valami izgalmasabbat is írjak, elmesélem, hogy első utunk a Hegyi-Karabah konzulátusra vezetett. Ez a kis mini állam nem rég nyerte el bizonytalan függetlenségét. Az Azerbajdzsánhoz tartozó többségében örmények lakta terület, autonómiát élvezett a szovjet idők alatt. Aztán ahogy a nagy birodalom szétesett, kiújultak a viták, majd a harcok a terület hovatartozását illetően. Végül az örmény hadsereg hathatós segítségével kiűzték az azeri hadsereget, de ezzel együtt az azeri lakósságot is és most független államként próbálnak eléldegélni, csak hát a világ nagyobbik fele nem ismeri el őket. Na persze ez nem zavarja őket abban, hogy vízumot kérjenek az arra tévedő külfölditől, és mivel mi úgy gondoltunk, erre a helyre is kíváncsiak vagyunk, hát beszereztünk egy vízumot. A hely biztonságos, évek óta nem dördült el fegyver, remélem az alatt az egy nap alatt, amíg ott leszünk, nem szakad meg ez a sorozat.
Jerevánban túl sok látnivalót nem ír az útikönyv, mi egy jó fél nap alatt bejártuk őket. Először a Genocídium múzeumot látogattuk meg, aki nem tudná mi az, nem szégyen, valamiért nem tanítottak nekünk erről történelemórán, de most itt az alkalom, hogy beüsse a Google-ba, „örmény genocídium” legalább olyan fontos szó az alapműveltséghez, mint a holokauszt. Itt egy emlékpark is van, ahol a világ különböző nagy államfői mellett a Pápa is ültetett emlékfát. Végig jártuk a parkot és felfedeztünk benne egy magyar fenyőt is, amit a XVIII. kerületi önkormányzat nevében ültettek. Nem messze innen az Ararat konyak gyár. A híres italgyár hasonló kiállítást működtet, mint mondjuk az amszterdami Heineken-, vagy a dublini Guines sörgyár. Csak amíg azokba egyszerűen besétál az ember és megnézi a bemutatót belépőjegy ellenében, holott ez inkább egy reklám a cégnek, nos itt nem annyira egyszerű a helyzet, mert csak előre lefoglalt időpontban lehet bemenni. Így ez mi kihagytuk, helyette megnéztük a kék mecsetet, az egyetlen muzulmán imahelyet a városban. Éppen építik, de amúgy sem túl látványos épület. Szembe vele a nagycsarnok aszalt gyümölcs és friss zöldség árusokkal. Mindegyik kóstolóval kínálgat, de ez nem olyan, mint a Tescoban, itt ciki, ha aztán nem veszel tőle semmit. A Világosító Szent Gergely katedrális egy hatalmas, új építésű, de a régi ornamentikán alapuló templom. Éppen mise volt, kicsit belenéztünk, de elég rossz az akusztikája, mert nem értettünk egy szót sem. A többi helyet már gyalog jártuk be, esernyővel hadonászva a kezünkben. Az évek óta épülő sétálóutcát végében a Köztársaság térrel, a Cascade lépcsősort, aminek tetejéről, tiszta időben látni az Ararát hegy hósipkás csúcsát. A belvároson nem látszik akkora szegénység, mint faluhelyen, itt is megtalálható az összes világmárka butikja, méregdrága óraboltok, KFC és miegymás. Bementünk egy Moszkvicska nevű közértbe és elámultunk a választékon, csak belga csokiból húszféle volt. Megnéztük a konyakárakat is, kétezer forinttól, félmillió forintig lehet megvásárolni egyetlenegy üveggel. Na persze ez nem jellemző Örményországra, sőt még a fővárosra sem, úgyhogy nem is írok ezekről tovább. A jellemző inkább az, hogy lepusztult helyiségekben, gyakran bádog bódékban árulják az élelmiszereket, gyér világítás mellett. Miután beszereztük az elmaradhatatlan hűtőmágnesünket, elégedetten tértünk be a szállásunkra, minden fontosat láttunk, amit akartunk.

14. nap, péntek.

Végre süt a nap! Gyorsan össze is szedjük magunkat, hogy megelőzzük a turista csoportokat a város környéki nevezetességeknél. Mindössze 25 km Jerevántól a Garni Templom, egy görög stílusú oszlopos épület, amely 897-ben épült, majdnem egy időben a mi honfoglalásunkkal. Valaha egy erőd vette körül, ami viszont már időszámításunk előtt is állt, ennek csak maradványai láthatóak. Gyönyörű környezetben fekszik, egy fennsík peremén, alatta kanyargós szurdok, hegyi patakkal. Nagyon attraktív, az idő is pont jó, a fények is megfelelőek, az ideális fotóhoz most már csak az kéne, hogy a két amerikai kiscsaj, aki ügyet sem vet az idegenvezetőjére, elhúzzon a lépcsősorról a rikító ruhájukkal. De nem teszik, ezért megyek egy kört a templom körül, hátha addigra odébb állnak, sajnos addigra újabb nézelődők szállják meg az épületet.
Innen még néhány perc autókázás fel a hegyekbe és ott találjuk a Geghard monostort, amitől leesik az állunk. Nem csak a csodálatos környezete, a különleges sziklafalak miatt, hanem inkább a templom belső megindító változatossága miatt. Volt olyan oldalkápolnája, melynek falából forrás fakadt. Ahogy mászkáltam a félhomályos termek között, olyan érzés fogott el, mintha egy Tomb Raider játékba csöppentem volna, csak itt jobb a grafikája.
Ezután jött volna egy útlevágás, egy kisebb hegyen keresztül (1800m) de amint ránéztem az útra, visszahőköltem. Nem csak az út állapota volt borzasztó, azt már kezdem megszokni, de ahogy kanyargott a szerpentin a hegyoldalban, mindenféle padka nélkül, hogy szalagkorlátról már ne is beszéljek. Úgy döntöttem, akkor inkább visszamegyünk Jerevánig és aztán délre, pedig az autópályát el akartam kerülni. Felesleges volt aggódnom, autópálya nincs is, csak a térkép szerint. A valóságban volt egy széles, kétszer kétsávos út padkával, de hol tehenek bandukoltak rajta, hol bringások jöttek szembe és az út minősége sem engedte volna, hogy sztrádának hívják. Mentségére legyen mondva, nem is volt rajta autópálya tábla. Volt viszont helységnév tábla, és persze a mögött megbújva a rendőrautó, az pedig rossz karma. Fékeztem én, de hát azt sem tudom eleve, hogy itt mikor mennyivel lehet menni. A határon nem volt olyan nagy tájékoztató tábla, mint nálunk, az autósok viselkedéséből meg nem tudtam biztosra kikövetkeztetni. A legnagyobb valószínűsége annak van, hogy város 50, országút 80 km/h. Szóval a rendőr rám villant és belemond valamit a hangosbeszélőkéjébe. Az itt egyébként nagy divat, a jard folyamatosan kommunikál kifele a közlekedőkkel, legtöbbször persze azt, hogy álljon félre. Na, már megint egy bírság! Oda jön a zsaru, neki is szép nagy sapkája van, de valahogy az arca nem annyira rendőrős. Ötvenes fickó látja, hogy külföldi a rendszám, kérdezi is, hogy Grúzia, Russzia? Mondom neki Vengrija. Gavarity pa ruszki? Mondom erre (persze hibátlan leningrádi kiejtéssel) Ja nye gavariju. Azt mondja, magyar vagy és nem beszélsz oroszul? Erre bedobtam az aduászt és elkezdtem a jól ismert jelentést, amit a mindenkori hetesnek kellett elszavalni, hogy Tavaris pripadavatyel… Akkora sikerem volt, hogy elengedte a büntetést. Nem gondoltam volna, hogy egyszer még pénzt takarítok meg a nem létező orosz nyelvtudásommal.
A kis intermezzo ellenére hamar elértük Khor Virap falucskát, ahol talán a legismertebb örmény tájkép található. A templom és kolostor, háttérben az Ararát hegy havas csúcsival kedvelt témája a képeslapoknak. Az út ezután egy éles kanyarral keletre fordul és elindul újból fel a hegyek közé. Egy órányi kocsikázás után egy szurdok bejáratához érünk. Elindulunk a meredek sziklafalak között a szépen felújított úton, ahol néhány kilométer megtétele után egy barlangszerű vájat van a sziklafalon. Éppen munkások dolgoztak ott, de beengedtek a mélyedésbe, ahol viszont néhány mai használati tárgyon kívül nem is volt semmi, viszont mi tudjuk, ez a hely arról híres, hogy itt találták meg a ma ismer legrégibb cipőt. 5000 éves! Láttam a képét a neten, egy összehajtogatott bőrdarab, de már van neki rendes fűzője. A szurdok végében aztán, egy kis dombtetőn ott van a Novarank kolostor a maga szépségében. Már önmagában a templom is egy csodálatos műalkotás azzal a sok faragással, de az őt körülölelő hatalmas, vörös sziklafalak még monumentálisabbá teszik az összhatást.
Voltunk még Jermukban is, mert a Lonely Planett lelkesedett, hogy az jó hely, de szerintem semmi különös, ott is van szurdok meg vízesés, de erre felé az nem nagy kunszt, és ennél vannak sokkal szebbek. Erősen sötétedett már, amikor elértük a szálláshelyünket Gorisban. Ez a kisváros, vagy nagy falu egy óriási kiterjedésű kétezer méter fölötti plató egyik hasadékában fekszik, úgy 1400 m magasságban. Tábla hirdeti, hogy itt haladt el valaha a Kínát Európával összekötő selyemút is. Nem tudom, hogy még tart-e a selyem biznisz, mindenesetre ez egy kicsivel összeszedetteb város képét nyújtja, mint amiken ma áthaladtunk. A házak sem annyira lepukkadtak, mint a legtöbb örmény városban. Ez bizakodással tölt el bennünket, mert ma megint magánháznál alszunk. Ráadásul vacsorát is kértem, amikor leleveleztük a foglalást, és amikor még túl idealizáltam otthon az efféle turizmust. Kachik úr viszont profi vendéglátó volt. Olyan gyönyörű szobákat épített ki vendégfogadásra a háza első emeletén, hogy azt még sok szálloda megirigyelhetné. Felesége egyből nekilátott a vacsorának és hogy addig se éhezzünk, rakott ki nekünk sajtot, paradicsomot, uborkát, vajat kenyérféléket. A főétel töltött káposzta volt, ami gyakorlatilag ugyanolyan, mint az otthoni, de ők ezt tartották az egyik legkedveltebb örmény kajának. Aztán még felbontott egy saját készítésű vörösbort is. Ivott velünk ő is egy kicsit, közben elmeséltettem vele, hogy hol tanulnak a gyermekei.

15. nap, szombat. Lookn’for trouble?

Miért megyünk Hegyi-Karabahba? Egy hegymászó azt mondaná, azért mert ott van. Én azt mondom, azért mert itt vagyok. Nem tudom elvetődöm-e még valaha erre és akkor lesz-e még ez a kis „független” köztársaság. Van, aki puszta kíváncsiságból, sokan csak brahiból lépik át a határt. Nekik üzenem, semmi macsós nincs benne, sőt már a kilőtt tanknál sem lehet fényképezkedni, mert elszállították. Gorisból felújított, remek út vezet Sztyepanakertbe, körben havas hegycsúcsok, egyszer csak egy stoptábla jelzi, hogy itt a határ. A helyiek simán áthajtanak rajta megállás nélkül, én a biztonság kedvéért megálltam. Az útszéli konténerből előjön egy katona és hibátlan angolsággal sorolja, mi a teendőm. Be kell mennem a városba az idegenrendészeti hivatalba, ott megkapom a vízumot és egy regisztrációs kártyát, amit kifele menet neki kell odaadnom. Mutatom neki, hogy mindezek nekünk már megvannak, erre jó utat kíván és mi már rójuk is a karabahi utakat. Minden örmény itt, a rendőrautók, az autók rendszáma, a pénz, az emberek útlevele, még a zászló is azonos, csak egy kis sorminta van benne. A fővároson áthaladunk, semmi különös, olyan, mint bármelyik örmény város. Emberek az utcán őgyelegnek, vagy sietnek valahova. Autók tülekednek, árusok pakolnak.
Tovább is megyünk Agda felé, amitől a konzul asszony Jerevánban kifejezetten eltanácsolt, mert hogy az már azeri terület, és nem tudják szavatolni a biztonságomat. Miért, máshol tudják? Otthon sem szavatolja senki a biztonságomat, mégis megvagyok. Agda egy azerbajdzsániak által lakott város volt még a kilencvenes évek előtt. A háború alatt mindenki elmenekült, deportáltak vagy meghalt. A település szellemvárossá vált. Az évek alatt a házakat teljesen kifosztották, már csak a romos falak látszanak. A központban van egy mecset, ami viszonylag jó állapotban megmaradt. Felmásztam a minaretbe, onnan lehet csak igazán látni, milyen nagy város volt valaha.
Visszafelé menet, megálltunk Sztyepanakert előtt, ahol egy T72-es harckocsit állítottak ki emlékműnek. A tank előtt éppen kisiskolásoknak volt évzáró ünnepség és bizonyítványosztás. Ez a sors keze! Még nem írtam, de az autónk tele volt tanszerekkel és játékokkal, amit a bamakói út előtt vettem, illetve kaptam adományként a barátaimtól. Mivel az az út meghiúsult, gondoltam, itt talán megfelelő gazdára talál a sok hasznos holmi ebben a szegény, világtól elzárt helyen is.
A ceremónia végén félrehívtam a német tanárt, ő vele még úgy ahogy tudtam kommunikálni, és mutattam neki, hogy „Geschenke für Kinder” Akkora volt az öröm, hogy már zavarban voltunk. Kérték, hogy álljunk be egy közös fotózásra és hogy osszuk szét a cuccokat. Ez már sok volt a jóból és jeleztük, hogy nekünk sajnos mennünk kell, de az igazgatóasszony biztos megtalálja majd a módját, hogy ossza el azt a sok mindent.
400 km vezetés következett ugyanazon az úton, amin idejöttünk. Apám mondta nekem gyerekkoromban, hogy turista kétszer ugyanazon az úton nem jár, és ezt igyekszem is szem előtt tartani, de itt, ahol a határok többsége zárva, ahol a mellékutak járhatatlanok, nincs más lehetőség. Viszont volt valami, amit idefelé nem vettem észre, mert a hátam mögött volt. Ahogy ereszkedtünk lefele az Ararát völgyébe egyszer csak kisejlett a felhők közül az Ararát hegység kisebbik, ámde látványosabb csúcsa, ami leginkább a japán Fuji-ra emlékeztet.
Szállás ismét Jerevánban, sajnos az eső megint eleredt, úgy látszik mi már csak az esős oldalát ismerhetjük meg a városnak.

16. nap, vasárnap

Zvartnots Katedrális Jerevántól néhány kilométerre fekvő ókori rom. A fényképező gépeknek is külön belépőjegyet kell venni. Bent aztán minden felállványozva, telepakolva valami koncert vagy klipforgatás kellékeivel úgy, hogy egyetlen normális fotót nem lehetett készíteni. Egy hosszú gyalogút vezet be a kaputól, végig blattyogtunk rajta, amikor kiderült, hogy a buszokat beengedik. Ezen a két körülményen sikerült úgy felhúzni magam, hogy pillanatokon belül végeztünk a kövek bámulásával és tovább folytattuk az utat északra Szent Meszrop Mastoc sírjához, aki az örmény nemzeti ábécé megalkotója volt még 405-ben. Itt is évzáró volt, de nem csak egy maroknyi gyereknek, hanem egy nagyobb sulinak, mert alig lehetett leparkolni. Ide már apukák is elkísérték a csemetéket fényesen csillogó adidos melegítőben. Feltűnt, hogy már egészen kicsi lányoknak is festik az arcát.
Még vagy fél tucat templom következett volna, de némelyiket ki kellett hagynunk az odavezető út folytonossági hiánya miatt. A leghíresebbet azért megemlítem, az Echmiadzin katedrális mind a mai napig az örmény egyházi élet központja. Bevallom őszintén kicsit kezdek már besokallni a sok hasonló templom, katedrális, monostor és egyéb épületektől. Kicsit tömény volt ez így négy napra összezsúfolva.
Megfogadtam, hogy nem írok többet határátkelésről, de ami a kettes számú (nincs is több) grúz-örmény határon fogadott, azt muszáj megosztanom. Egy 2000 m feletti fennsíkon található a műintézmény. Délután kettőkor a sorompóhoz érkezve megörültem, hogy nincs egy árva autó sem előttem, aztán konstatálnom kellett, hogy egy teremtett lelket sem látok, aki itt most átengedne minket. Már kezdtem azt hinni, hogy lemaradtam valamiről, és időközben lezárták volna a határt, amikor a grúz oldalról megérkezett egy autó. Látom, hogy a sofőr kiszáll és bemegy az épületbe. Én is kipattantam az autóból és irány utána. Az épület, mint valami kísértetház, üresen állt ott, az ügyintéző ablakok tárva nyitva, a számítógépek bekapcsolva, megy a képernyő pihentető. Kimentem, körbejártam az épületet és azt hittem eldobom az agyam. A ház mögött az egyenruhások ott piknikeztek. Izzott a faszén, sült a kebab, ahogy kell. Megnyugodtam, hogy nem tört ki a bubópestis, visszamentem a kocsihoz és vártam. Egyszer csak egy kamion érkezett meg örmény oldalról, gond nélkül megkerült a szemben jövők sávjában és nyomta a légkürtjét, hogy engedjék be. Semmi. A harmadik dudálás után kiszállt és odament az édesen sütögető vámtisztekhez, majd jött vissza komótosan. Azt hittem elhajtották, de egyszer csak nyílt a sorompó és minden ellenőrzés nélkül áthaladt a jármű, majd a piros-fehér rúd visszazárt. Érdekes. Újabb félórás várakozás, közben már összejött jó pár gépkocsi mindkét oldalon, amikor eluntam a cirkuszt és odamentem az egyik vámoshoz, hogy mikor mehetek már át? Erre ő, a legnagyobb meglepetésemre, hogy hozzam ide a papírjaimat. Futás a kocsihoz, mielőtt meggondolja magát, futás vissza. Újabb meglepetés, közli a finánc, hogy fizessek be 20 dollárt, hogy az autóm örmény papírjait (amiért egy kisebb vagyont fizettettek velem belépéskor) törölje. A befizetéskor kaptam ugyan egy elismervényt, de azt egy másik tiszt el is vette az összes dokumentumommal együtt. Csak halkan jegyzem meg, parkolt ott a ház mellett egy húszmilliós G Merci.
Mindegy, végre újból Grúziában vagyunk, lassan olyan, mint ha hazatérnénk. Szerencsére vasárnap van és ez elég félreeső vidék, kevesebb a versenyző az utakon, nem kell annyit küzdeni a túlélésért. Egy napirendi pont van csak hátra Vardzia, ahol sziklafalba vájt ősi lakhelyek vannak egy csodálatos szurdok végében. Megnéztük, tényleg jópofa. Remekül felújított aszfaltút vezet végig, látszik, hogy elkezdtek költeni a turizmus fejlesztésére. Egy gond van már csak, hogy a befoglalt szálláshelyünk, egy vendégház, a patak túloldalán, a szurdok másik felében van és nem látom, hogy hol lehetne átmenni. Rövid keresgélés után felfedeztem egy lélekvesztő hidat, amire nem tudom, hogy ráfértem volna-e egyáltalán, de ahogy ereszkedtem le a partra egy nagy sziklán fennakadt a hátsó futóművem. Elfogott a harctéri ideg, de kis hintáztatás után sikerült lefarolnom róla, azzal a lendülettel vissza is tolattam a főútig. Kiderült, hogy nincs más lehetőség átjutni a túlpartra, a ház meg gyalog legalább egy óra távolság, úgy hogy az autót őrizetlen helyen kéne hagyni éjszakára.
Este nyolc óra és itt állunk a világ végén, szállás nélkül. Van itt egy kis hegyi falu Tmovgi, de itt szállást találni eléggé necces. Bármennyire is idétlenül hangzik, de elkezdtem érdeklődni a helyiektől, hogy „Hotel?”. Ezt a szót legalább ismerik, de a biztos hatás érdekében az összetett két tenyeremet betettem az oldalra biccentett fejem alá. Ide-oda mutogattak, ami azért már egy kicsit bíztató, végül egy bringás kis srác mutatta meg nekünk a házat, ahol vendégül tudnak látni. A falu végében volt, egész fent a hegyoldalban, istállók gyűrűjében egy meglehetősen jó állapotban lévő tornácos ház. Kedves néni nyitott ajtót és jelezte, hogy nála megalhatunk. Hamarosan előkerült a család apraja nagyja. A meny, aki beszélt két-három szót angolul, unokák, férjek és ki tudja még, milyen rokonok. Megmutatták a szobánkat, nagyon kék volt benne minden, de meglepően kultúrált és tiszta. Később teával kínáltak. Kértünk egy csészével, amiből aztán egy komplett vacsora lett kenyérrel, vajjal, házi sajttal, saját mézzel, házi aludttejjel. Kisvártatva megérkeztek a tehenek is a mezőről a szemközti istállóba, ekkor a család női tagjai vödrökkel a kézben elvonultak megfejni őket. Hamisítatlan falusi hangulat, nagyon élveztük.