16. nap, vasárnap

Zvartnots Katedrális Jerevántól néhány kilométerre fekvő ókori rom. A fényképező gépeknek is külön belépőjegyet kell venni. Bent aztán minden felállványozva, telepakolva valami koncert vagy klipforgatás kellékeivel úgy, hogy egyetlen normális fotót nem lehetett készíteni. Egy hosszú gyalogút vezet be a kaputól, végig blattyogtunk rajta, amikor kiderült, hogy a buszokat beengedik. Ezen a két körülményen sikerült úgy felhúzni magam, hogy pillanatokon belül végeztünk a kövek bámulásával és tovább folytattuk az utat északra Szent Meszrop Mastoc sírjához, aki az örmény nemzeti ábécé megalkotója volt még 405-ben. Itt is évzáró volt, de nem csak egy maroknyi gyereknek, hanem egy nagyobb sulinak, mert alig lehetett leparkolni. Ide már apukák is elkísérték a csemetéket fényesen csillogó adidos melegítőben. Feltűnt, hogy már egészen kicsi lányoknak is festik az arcát.
Még vagy fél tucat templom következett volna, de némelyiket ki kellett hagynunk az odavezető út folytonossági hiánya miatt. A leghíresebbet azért megemlítem, az Echmiadzin katedrális mind a mai napig az örmény egyházi élet központja. Bevallom őszintén kicsit kezdek már besokallni a sok hasonló templom, katedrális, monostor és egyéb épületektől. Kicsit tömény volt ez így négy napra összezsúfolva.

Megfogadtam, hogy nem írok többet határátkelésről, de ami a kettes számú (nincs is több) grúz-örmény határon fogadott, azt muszáj megosztanom. Egy 2000 m feletti fennsíkon található a műintézmény. Délután kettőkor a sorompóhoz érkezve megörültem, hogy nincs egy árva autó sem előttem, aztán konstatálnom kellett, hogy egy teremtett lelket sem látok, aki itt most átengedne minket. Már kezdtem azt hinni, hogy lemaradtam valamiről, és időközben lezárták volna a határt, amikor a grúz oldalról megérkezett egy autó. Látom, hogy a sofőr kiszáll és bemegy az épületbe. Én is kipattantam az autóból és irány utána. Az épület, mint valami kísértetház, üresen állt ott, az ügyintéző ablakok tárva nyitva, a számítógépek bekapcsolva, megy a képernyő pihentető. Kimentem, körbejártam az épületet és azt hittem eldobom az agyam. A ház mögött az egyenruhások ott piknikeztek. Izzott a faszén, sült a kebab, ahogy kell. Megnyugodtam, hogy nem tört ki a bubópestis, visszamentem a kocsihoz és vártam. Egyszer csak egy kamion érkezett meg örmény oldalról, gond nélkül megkerült a szemben jövők sávjában és nyomta a légkürtjét, hogy engedjék be. Semmi. A harmadik dudálás után kiszállt és odament az édesen sütögető vámtisztekhez, majd jött vissza komótosan. Azt hittem elhajtották, de egyszer csak nyílt a sorompó és minden ellenőrzés nélkül áthaladt a jármű, majd a piros-fehér rúd visszazárt. Érdekes. Újabb félórás várakozás, közben már összejött jó pár gépkocsi mindkét oldalon, amikor eluntam a cirkuszt és odamentem az egyik vámoshoz, hogy mikor mehetek már át? Erre ő, a legnagyobb meglepetésemre, hogy hozzam ide a papírjaimat. Futás a kocsihoz, mielőtt meggondolja magát, futás vissza. Újabb meglepetés, közli a finánc, hogy fizessek be 20 dollárt, hogy az autóm örmény papírjait (amiért egy kisebb vagyont fizettettek velem belépéskor) törölje. A befizetéskor kaptam ugyan egy elismervényt, de azt egy másik tiszt el is vette az összes dokumentumommal együtt. Csak halkan jegyzem meg, parkolt ott a ház mellett egy húszmilliós G Merci.

Mindegy, végre újból Grúziában vagyunk, lassan olyan, mint ha hazatérnénk. Szerencsére vasárnap van és ez elég félreeső vidék, kevesebb a versenyző az utakon, nem kell annyit küzdeni a túlélésért. Egy napirendi pont van csak hátra Vardzia, ahol sziklafalba vájt ősi lakhelyek vannak egy csodálatos szurdok végében. Megnéztük, tényleg jópofa. Remekül felújított aszfaltút vezet végig, látszik, hogy elkezdtek költeni a turizmus fejlesztésére. Egy gond van már csak, hogy a befoglalt szálláshelyünk, egy vendégház, a patak túloldalán, a szurdok másik felében van és nem látom, hogy hol lehetne átmenni. Rövid keresgélés után felfedeztem egy lélekvesztő hidat, amire nem tudom, hogy ráfértem volna-e egyáltalán, de ahogy ereszkedtem le a partra egy nagy sziklán fennakadt a hátsó futóművem. Elfogott a harctéri ideg, de kis hintáztatás után sikerült lefarolnom róla, azzal a lendülettel vissza is tolattam a főútig. Kiderült, hogy nincs más lehetőség átjutni a túlpartra, a ház meg gyalog legalább egy óra távolság, úgy hogy az autót őrizetlen helyen kéne hagyni éjszakára.

Este nyolc óra és itt állunk a világ végén, szállás nélkül. Van itt egy kis hegyi falu Tmovgi, de itt szállást találni eléggé necces. Bármennyire is idétlenül hangzik, de elkezdtem érdeklődni a helyiektől, hogy „Hotel?”. Ezt a szót legalább ismerik, de a biztos hatás érdekében az összetett két tenyeremet betettem az oldalra biccentett fejem alá. Ide-oda mutogattak, ami azért már egy kicsit bíztató, végül egy bringás kis srác mutatta meg nekünk a házat, ahol vendégül tudnak látni. A falu végében volt, egész fent a hegyoldalban, istállók gyűrűjében egy meglehetősen jó állapotban lévő tornácos ház. Kedves néni nyitott ajtót és jelezte, hogy nála megalhatunk. Hamarosan előkerült a család apraja nagyja. A meny, aki beszélt két-három szót angolul, unokák, férjek és ki tudja még, milyen rokonok. Megmutatták a szobánkat, nagyon kék volt benne minden, de meglepően kultúrált és tiszta. Később teával kínáltak. Kértünk egy csészével, amiből aztán egy komplett vacsora lett kenyérrel, vajjal, házi sajttal, saját mézzel, házi aludttejjel. Kisvártatva megérkeztek a tehenek is a mezőről a szemközti istállóba, ekkor a család női tagjai vödrökkel a kézben elvonultak megfejni őket. Hamisítatlan falusi hangulat, nagyon élveztük.

KÖVETKEZŐ NAPOKHOZ KATTINTS ALUL A "Régebbi bejegyzések" FELIRATRA!