17. nap, hétfő

Az utolsó itteni napra maradt a legbizonytalanabb szakasz. A papír térképem szerint húzódig egy nemzetközi főút dél Grúziában, keresztül a hegyeken, a GPS térképem (ami kivételesen nagyon részletes) szerint csak földút található. Mindegy, szűk kétszáz kilométer, ezt a napot erre szántuk. Beindultam hát, hogy a rövidebbik úton közelítem meg Batumit, a tengerparti határvárost. Egy jókora szakaszt megtettünk már a kereszteződéstől, ahol még lehetett volna választani egy kerülőutat, amikor az aszfaltút megszűnt és igencsak zötykölődős földútba váltott. Ilyenkor egy optimista ember reménykedik, hogy talán ez csak egy rövid szakasz, de húsz kilométer megtétele után már kezdtem elveszíteni a reményt, főleg hogy egy árva autót nem láttunk szembe jönni. Döntenem kellett, feladom és visszafordulok, ezzel bevállalva egy kétszáz kilométeres kerülőt, egy olyan úton, amin már jártunk, vagy megyek tovább, kockáztatva azt, hogy 20 km/h sebességgel kell megtennem 150 kilométert. Rövid habozás után ez utóbbit választottam és mentünk tovább, de a terep egyre nehezebb lett. Sárosodott az út és elkezdett meredeken emelkedni. A kettő kombinációja meg nem annyira kedvez egy két kerék meghajtású járgánynak. Kisebb patakok folytak keresztbe az úton, de töretlenül haladtunk előre, amikor egy szerpentines szakaszon megcsúszott az autó egy sáros hajtűkanyarban és majdnem sikerült leborulnunk az útról. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, na jó, ennyit nem ér az egész és visszafordultunk.

Volt még a térképen egy alternatív út, amit ugyan főútnak jelölt, de hát ismerjük mi már ezt a térképet. Amikor elértünk ennek az útnak az elejére, tábla hirdette, hogy Kutaisi arra és autók is jöttek szembe. Gondoltam egy próbát megér, és elindultunk, hátha itt több szerencsénk lesz. Sajnos nem. Úgy látszik két úttal is tartoztunk az ördögnek, mert ez a „main road” is elfogyott, sőt mielőtt odaért volna a legmagasabb hegy lábához, egy sorompó állta utunkat és a helyi erdőgazdaság épülete jelezte, semmi keresni valónk nincs itt. Csak tudnám, akkor minek raknak ki olyan útbaigazító táblákat, ami nem igaz. Ezzel el is ment a délelőttünk és belekezdhettünk a 400 km hosszú egyetlen útba, ami nyugat-keleti irányban átjárhatóvá teszik az országot.
Az úton mintha kevesebb lett volna a kátyú, de lehet, hogy csak már hozzászoktam. Tény viszont, hogy most először láttam egy aszfaltozó gépet is dolgozni. Batumiban is már folyt valami munka, igaz nem aszfaltozás, hanem árokásás, de vélhetően azt majd csak követi egy burkolat, persze azt mi már nem élvezzük.
Eredetileg úgy volt, hogy innen komppal hajózunk át a Fekete-tengeren Ukrajnába és úgy haza, de végül ezt több okból elvetettem. Először is az Ukrferry annyira béna cég, hogy nem tudtam náluk előre befoglalni a kajütös kompjegyet, sőt még egy menetrendjük sem volt, mindig csak egy hónappal előre. Amikorra megtudtam, hogy mikor indul a komp Batumiból vagy Potiból Odesszába már le volt fixálva az út pontos ideje, és persze, hogy rosszul jött ki a lépés. Van még egy gond ezzel a kompozással, mégpedig hogy marha drága és három napig tart az út. Így hogy lábon jövök haza, százezer forintot és egy napot spórolok meg. Ezt a nejem úgy értelmezte, hogy akkor ő most ennyiért vásárolhat is, és máris rámutatott egy országút menti virágárusra, hogy ott álljunk gyorsan meg, mert az a nagy bokros növény rózsaszín virágokkal, amit ő már idefele kinézett, pont van és az pont kell a mi kertünkbe. Az hogy pontosan hova, miután már minden tele van ültetve, azt még nem tudja, de kell és kész, ehhez ő jobban ért.
Batumiban kisétáltunk a tengerpartra, ahonnan meg színes kavicsokkal a zsebünkben tértünk vissza a szállodába, ez pedig a még nem létező akváriumunkba kell. Ez látszólag ingyen van, viszont előrevetíti egy akvárium vásárlás összes költségét.