In medias res kezdeném. Törökország káprázatos fejlődésen ment át az elmúlt két évtizedben. A Boszporuszon túl, az ország közepe felé csak elmaradott, szegényes városok és falvak voltak korábban rossz utakkal, de most mindenfelé modern lakóparkok, korszerű autópályák, teljesen le voltam nyűgözve. A közlekedési kultúra is óriásit javult. Alig hallani dudaszót és még a piros lámpánál is megállnak, ami korábbi tapasztalatom szerint, nem volt általános gyakorlat. Ha sorrendet akarnék állítani, azt mondanám, Szerbia változott a legkevésbé az egykori Jugoszláviához képest. Bulgáriában már láttam némi előrelépést, de Törökország azon részei, amin most keresztül haladtunk, ugrásszerű fejlődésen mentek keresztül.
Ez a nap kicsit hosszúra sikerült, mert bár a megtett kilométerek száma nem volt sokkal több, mint tegnap, csak azt nem kalkuláltam bele, hogy nem hajnalban indulunk, mert a reggeli csak hétkor kezdődik, azt pedig nekünk meg kell várnunk, mert a tegnapi szendvicsek elfogytak és nem akartam gyorsétteremmel kezdeni a napot. A másik komoly időveszteség az volt, hogy kinéztem egy rövidebb utat a török határ felé, csak azt nem kalkuláltam bele, hogy a bulgárok egy kétszámjegyű főútra építik ki a világ legdurvább tesztpályáját, ahol az autók tengelyének tűréshatárát lehet megvizsgálni. Annyira durva volt, hogy helyenként inkább lementem a padkára, mert az aszfaltozott részen lövészárok mélységű kátyúk és süllyedések voltak. A határátkelés is elvett egy kis időt, mert bár nem voltak sokan, a vízum ügyintézés, útlevél ellenőrzés, vámvizsgálat és forgalmi engedély csekkolás mind másik bódéban volt, sőt a végén még volt egy legutolsó bódé is, amiben azt ellenőrizték, hogy az előző kollegák jól ellenőriztek-e mindent. Majdnem 11 volt, amikor végre rátaposhadtam a gázpedálra az Edirnét elkerülő úton. Hamarosan beleütközünk az első autópálya kapuba, ahol a legjobban tesszük, ha előtte félreállunk és odasétálunk az egyik őrhöz, akinél megvehetjük a KGS kártyánkat. Ennek természetesen semmi köze a megboldogult KGST-hez, hanem a legmodernebb kaszálási módja a sztrádát használó autósoknak. Az 50 Lírába kerülő plasztik lap egyfajta feltöltő kártyaként működik, a kapuknál csak oda kell tartani egy leolvasóhoz és máris mutatja nekünk, hogy mennyi egységet rántott le róla és hogy áll az egyenlegünk. Azt hogy miként kell újratölteni, még nem tudom, de a hazafelé úton úgysem úszom meg, akkor majd beszámolok róla.
A Boszporusz hídon is csak ennek birtokában tudunk áthaladni. A híd előtt tíznél több sávban haladnak át a járművek, amiknek aztán négy sávon kell osztozniuk, merthogy a hídon csak ennyi megy egy irányba. Óriási ki mit tud megy, a győztes autós jutalma, hogy tíz másodperccel előbb kel át az Ázsiát elválasztó csatorna felett. Isztambul hatalmassá duzzadt, mióta utoljára erre jártam. Akármerre nézek, mindenhol építkeznek. Toronyházak nőnek ki sorra a semmiből. Új hidak és felüljárók, könnyítik az Ankara irányába haladó autósok életét. Feltűnt, hogy minden csomópontnál, le- és felhajtónál rendőrök posztolnak, némelyiken géppisztoly. Talán a Forma 1 miatt van a felhajtás, mert pont most zajlik a városban Alonsóék csatája, a török nagydíj.
Este tíz után értünk be Samsunba, ahova a második szállásunk foglaltam. Az utolsó 150 kilométert már korom sötétben kellett megtenni, szemerkélő esőben iráni és török kamionokat kerülgetve, de végül is abszolváltuk ezt a szakaszt is 16 óra folyamatos vezetés után.
Aki kíváncsi arra, hogyan lehet feldolgozni azt, amikor egy előttünk árokba boruló autó ablakán lóg ki egy test élettelenül, az olvassa el az év végén megjelenő útikönyvet, amiben részletes élménybeszámoló mellett hasznos tapasztalatokat is megosztok majd a térség után érdeklődőkkel. További infó ugyanitt később.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése