2011. jan. 10.

3. nap, hétfő

Ki mondta, hogy Grúzia messze van? Csak három nap kocsikázás és már itt lazulunk Batumiban, a Fekete-tenger túlsó partján, ami egyébként nem is fekete. Ugyanolyan kék, mint bármelyik tenger, csak gondolom, amikor a nevet adták neki még nem volt PR-os, aki valami hangzatosabb elnevezést talált volna ki, ami jobban vonzotta volna a turistákat.
A napot azzal kezdtük, hogy megnéztük Atatürk, a nagy forradalmár, a modern Törökország megalapítójának hajóját, amivel itt Samsunban szállt partra, hogy aztán később elzavarja az éppen regnáló szultánt. Kis múzeum is van, de nem értünk rá megvárni a tíz órás nyitást, mert ma 630 kilométer várt ránk, ami gyakorlatilag végig lakott terület. Az is igaz, hogy végig többsávos, széles úton haladhatunk, de csak nagyon óvatosan, mert a radarozás itt is menő üzletág. Eddig babonából nem írtam róla, de sikerült átrobognom egész Kelet-Európán anélkül, hogy bemértek volna, pedig a szerb és bulgár rendőrök előszeretettel bújnak el indokolatlanul kint felejtett 40-es táblák környékén. Átvészeltem legalább tíz bemérést, most viszont megtört ez a sorozat. A rend éber török őrei lefotóztak, amint 99-cel száguldozom ott, ahol 90 a megengedett. Ez hosszas adminisztrálásba és 140 Lírámba (20e. Ft,-) került, bár még az is lehet, hogy megúszom, mert állítólag a határnál kellett volna kifizetnem, de én nem forszíroztam annyira a dolgot, ők meg kiengedtek. Majd meglátjuk mi lesz visszafelé. Ha nem jelentkeznék, kérem a fiaimat, váltsanak ki a török börtönből, mert az nem jó hely!
Azért a török-grúz határ nem egyszerű dolog ám. Ránk sötétedett, annyit kellett várnunk a török oldalon, hogy végre lepecsételjék a papírjainkat. Először elhajtottam az önkénteseket, akik 15 Euróért hajlandóak segíteni, hogy ne legyen probléma az utolsó ablaknál, de természetesen ők már tudták, hogy problémám lesz, a határőr félre is állított, ahogy kell. Ekkor újra megjelentek a segítők, de már 25 Euró volt az ár. Elmutogattam nekik, hogy a Pali nem én vagyok, engem Gábornak hívnak, és végül kiegyeztünk 10 Euróban. A java még csak ezután következett. Átgurultunk a grúz oldalra, ahol két géppisztolyos, egyenruhás férfi felszólított minket oroszul, (!) hogy szálljunk ki az autóból. Aztán, hogy én üljek vissza és hajtsak a kapuhoz, a nejemnek meg intett, hogy menjen be egy rácsos kapun, őt majd ott ellenőrzik. Riadtan néztünk egymásra, hogy ebből mi lesz, pedig csak arról volt szó, hogy a helyi szokás szerint, az utasoknak az összes hozzájuk tartozó csomaggal együtt ki kell szállniuk a járműből és külön útlevél ellenőrzésen illetve vámvizsgálaton kell átesniük. Beálltam a kissé rozoga határépület alá és egy félhomályos ablakon beadtam az útlevelemet. Kis túlzással azt mondhatnám, összeszaladt a személyzet, hogy megcsodálják a magyar útlevelet. Ilyesmit itt nemigen látni. Aztán egy fotó a delikvensről, akár az amerikai határon, kis problémázás a céges forgalmin, de én már nyugodtan vártam a fejleményeket, mert közben láttam, hogy a feleségem már ott áll kint a grúz oldalon, néhány tyúkot cipelő nő társaságában és integet, hogy minden rendben. Én közben fitogtattam az orosz nyelvtudásomat az útlevél ellenőrző csajnak. Ilyeneket mondtam, hogy „minjá závut”, meg hogy „szpászíbá”. Meg is kaptam érte az elismerő mosolyt. Amúgy a grúzok csak végszükségletben használják az oroszt, mert mondhatni nem felhőtlen a két ország viszonya.
Órán még két kört csavarni és mindjárt este tíz lett. Pénzváltás a benzinkúton, tankolás a 250 forintos üzemanyagból és irány a szálloda. 
Batumi talán Grúzia leggazdagabb városa, felkapott tengerparti üdülőhely. A hotel igazán pazar, üveg lift az átriumban, spa és night club. Egy gond van csak, hogy a környéken nincs út. Úgy értem, nem hogy útburkolat nincs, de az utca felülete olymértékben hepehupás, hogy csak lánctalpas járművel járható. És nem csak ideiglenesen, építkezésnek nyomát sem láttuk. A helyiek mit sem törődve a futóművükkel, bukdácsolnak tizenéves mercieikkel a tankcsapda méretű árkokon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése