10. nap, hétfő

Elindultunk délre, az iráni határ felé aztán 70 kilométer után nyugatra kanyarodtunk, hogy megnézzük a gobusztáni sziklarajzokat. 8000 éves ember és állat ábrázolás egy hegytetőn található sziklarengetegben. Innen nem messze található egy sárvulkán, amiből ki tudja miért, nem csináltak turiszt attrakciót, Emiatt aztán elég nehéz is megtalálni. Egy olajmezőn haladtunk keresztül, amit szó szerint kell érteni. A mező csupa olaj volt, a megsérült vezetékek miatt. Aztán fel egy dombtetőre, út nincs, csak neki a meredek rézsűnek és a fennsíkon már ott fortyog, bluggyog a forró sár.
Ezután egy jó unalmas 300 kilométer jött, keresztül a pusztán. Kezdetben az út bő három sáv széles, persze terelővonalak nincsenek, szabad a gazda, de a forgalom gyér, megyünk is rendesen, had szóljon, amikor egy vakuvillanás döbbentett rá, hogy bizony lefotóztak egy út szélére telepített radarral. Most nyert értelmet számomra az a rengeteg útzár, rendőrőrssel, amit eddig is láttam, de engem mindezidáig nem zaklattak.

Most persze már ott várt a szerv és egy világító piros bottal integetett, hogy álljak félre. Olyan volt, mint egy béna jedi lovag félbetört fénykarddal. Elkérte a papírokat, majd intett, hogy menjek utána. Egy modern üvegezett épületbe mentünk az út szélén, ahol egy monitoron megmutatta, mennyivel mentem. 89 km/óra. Na és sto problema? Kilencvennel lehet menni nem? Mire ő, hogy lakott területen belül csak ötvennel. Hiányos orosz tudásom miatt nem kezdtem bele, hogy ott nincs egy árva lakott terület sem, amúgy sem lett volna értelme. Aztán félrehívott a saját kis irodájába, ahol elővett egy csekket és közölte, hogy a forgalmimat ott tartja talonban, amíg én bemegyek a városba befizetni a büntetést. Azt hiszem ilyenkor kell azt mondani, hogy rendezzük le okosba. Ehelyett szó nélkül leraktam két húszast az asztalra. Vette a lapot, csak sajnos emelte a tétet, végül aztán száz manatnál állt meg a licit (25000,- Ft.) Vártam volna valami kis hálálkodást, mégis csak egy heti fizetését gombolta le rólam öt perc alatt, de csak mogorván kezembe nyomta a papírjaimat és intett a kezével, hogy davaj, davaj.
Az út során még több ilyen telepített trafipax-szal találkoztam. Mindegyikben az volt a közös, hogy egy olyan falunév tábla után helyezték ki, ahol nincs is falu, legalábbis közvetlenül az út mellett biztosan nem, de már résen voltam.

Még nem ment le a nap, amikor beérkeztünk Ganja-ba (ejtsd úgy, mint a jamaikaiak a rakétát: Gándzsá) és megálltunk a főtéren, ugyanis itt volt befoglalva és kifizetve a már említett utazási irodánál a hotelszobánk. A szovjet időkből átmentett patinás épület hatalmas kőoszlopokkal inkább egy múzeumra emlékeztetett. Beléptünk a hatalmas előcsarnokba és a recepciós asztalára tettem a vócserünket. Az idősödő, borostás fickó közölte, hogy 100 dollár lesz egy szoba. Én meg, hogy küldje ide a recepcióst, az talán tud angolul és ért annyira a számítógéphez, hogy lássa, már kifizettük előre a szobát. Kiderült, hogy ő már maga a recepciós, az ne tévesszen meg bennünket, hogy úgy néz ki, mint egy éjjeliőr, aki a lesötétített helyiségében nézi az éppen futó szappanoperát. Miután nem jutottunk dűlőre, hívott segítséget, egy éppen ott tartózkodó vendéget, fordítsa le nekem, amit mond. A negyvenes fickó nagyon rendes volt és percekig telefonálgatott, hogy kiderítsük ki a magyar 1000 Út Kft. azeri partnere. Na ez is egy jó kis történet, de a lényeg az, hogy a végén eluntam és inkább kifizettem a szobát, majd otthon visszakérem a már befizetett pénzemet. Annyira meghatódtam a vendég türelmes segítségnyújtásán, hogy megajándékoztam egy üveg Tokajival, amit pont az ilyen alkalmakra tartogattunk.