11. nap, kedd

Egy határátkelés mindig tartogat meglepetéseket, ha az ember egy volt szovjet köztársaságba akar be- vagy kilépni. Most meg aztán különösen volt ok az izgalomra, mert a papírjainkon az állt, hogy kedden 12:55-ig át kell lépnünk az iráni határt. A terv az volt, hogyha pattognak, elmagyarázom nekik, hogy éppen arra tartottunk, amikor a feleségem megsérült és vissza kellett fordulnunk, mert nem tud járni, ami annyiból igaz is, hogy fáj a térde, de ezt a sérülést már otthonról hoztuk. Nem is teketóriáztunk sokat, ahogy felkeltünk, bevágódtunk a kocsiba és irány a határátkelő, csak annyira álltam meg, hogy hatezer (!) forinttért teletankoljam az autót (80 liter). Tíz óra körül érkeztünk meg és alig volt autó, de ez csalóka, mert eszméletlenül lassan halad a sor, és amikor már azt hiszed, hogy te jössz, beengednek eléd egy-két török kamiont. Most már nem csak azért kellett izgulni, hogy mit szólnak az irányváltáshoz, hanem hogy ne lépjük át a határidőt, mert akkor büntetést kell fizetnünk. Végre sorra kerültem. Amikor meglátták a rendszámot, azonnal félreállítottak és közölték, amúgy udvariasan, hogy az összes papírommal menjek be az irodába. Mindeközben a nejemnek egy teljesen külön folyosón kellett áthaladnia, mert utas nem ülhet az autókban. A belépéskor kapott dokumentumok között volt egy vonalkódos cetli is. Amikor a határőr lepittyegtette az olvasóval, a számítógép azonnal feldobta a hibaüzenetet. Próbálkozott még egy párszor, aztán beleolvasott a papírokba és kiszúrta a turpisságot. Ekkor jött az én nagy pillanatom. Teátrális mozdulatokkal eljátszottam neki, hogy mü igyom Teherán, de moj feleség megsérült, ezért pasli dámoj. Telefonálgatás következett, de legnagyobb meglepetésemre egyszer csak csattant a bélyegző és már mehettem is tovább. A páromnak az utcán kellett várakoznia többedmagával együtt, mert a modern gyalogos átjáró úgy volt megcsinálva, mint egy reptéri átvizsgáló, csak várócsarnok nélkül.

Egy látnivalót terveztem be mára, mert a Davit Gereja sziklába vájt monostorhoz nem vezetett út, az utolsó 20 kilométert terepen kellett megtennünk. Még otthon gondosan átvizsgáltam a műhold képeket és kijelöltem azt a csapást, amerről majd mi közelítjük meg az objektumot. Rendben is ment minden sőt, amit én már földútnak néztem odafentről, már kapott egy aszfaltréteget. Nyomtam is neki fel a hegyre, amikor egyszer csak elém toppant egy katonai rendőr és közölte, hogy erre nem mehetek tovább. Gyanús is volt nekem a csúcson az a sok lokátor. Kérdezem tőle, hogy Davit Gereja ggye? Kiszállít az autóból és invitál egy kiszögelésre, ahonnan az egész vidéket be lehet látni. Mutatja is a földutat a következő dombnál, innen nem tűnik veszélyesnek. A táj gyönyörű, zöld lankák köröskörül. Szerintem itt fotózhatták a Windows gyári asztalképét. Vettünk egy nagy levegőt és nekivágtunk az útnak. Szerencsére kavicsos volt a talaj, így volt remény, hogy nem süllyedünk el sehol, de a 20 km nagyon sok ám, amikor az ember csak egyesben, néha kettes fokozatban tud haladni. Így zötykölődünk, amikor katonákat pillantottunk meg az egyik domb mögött. Aztán egy kitelepített ágyút, majd még egyet. Aztán egy komplett hadosztályt a távolban. Na szép. Már túl vagyunk az út felén és most fognak visszafordítani, de nem így történt. Annyira meglepődtek az ismeretlen rendszámú kisteherautó láttán ott a semmi közepén, hogy mire felocsúdtak volna, én már átvágtam egy komplett hadműveleti terepen, sőt még integettünk is egymásnak.  

Később aztán durvult a terep, meredek emelkedők és vízmosások nehezítették az előre haladást. Észrevettem egy katonai teherautót a távolban, amint nagyon lassan halad, aztán ahogy közelítettem felé, láttam hogy ez nem is teherautó, hanem inkább lakóbusz, de valami nagyon összebarkácsolt modell, egy Merci sivatagi teherautóra ráerősítettek egy lakókocsit, a tetejére meg egy nagy rácsot a csomagoknak. A monostor előtt be is értük, hát kiderült, hogy franciák. Aztán amikor leparkoltunk, beszélgettünk is velük, egy fiatal házaspár három gyerekkel, a legkisebb még egy éves sem volt. Megtudtuk, hogy ők majd még átkompoznak a Kaszpi-tengeren is Türkmenisztánba és Kazahsztánba. Egészségükre!
A monostor érdekes volt, főleg hogy most is lakják szerzetesek, nem is lehet mindenhova bemenni. A barlanglakások történelme is nagyon izgalmas, olvasmányos része lesz az útról készült könyvemnek…