9. nap, vasárnap

Elérkeztünk utunk legtávolabbi pontjára. Baku hatalmas város a Kaszpi-tenger partján. Ahogy haladunk befele a belváros fele, egyre elegánsabb épületek és üzletek vesznek körül. Megtalálható itt az összes világmárka. Ami rögtön szembetűnik, az a rengeteg luxus terepjáró. Hatalmas Toyota V8-asok, na persze, ilyen benzinárak mellett nem ügy. Életemben összesen annyi Porsche Cayenne-t nem láttam, mint itt csak egy utcában. Jó kis kontraszt a temérdek Lada és Volga között. Úgy terveztem, hogy vasárnapra essen a városnézés, akkor nincs olyan nagy forgalom. Tévedtem, az üzletek nyitva, az építkezések ezerrel mennek, nem nagyon különbözik egy átlagos hétköznaptól. Sikerült az óváros közelében leparkolnom ingyen! Itt még nem kell fizetni azért, mert le akarok állni az út szélén. Gyönyörű parkok, a városfalnál, felújított épületek a falon túl, mindent megnéztünk, amit a Lonely Planet ajánl. Mecsetek, paloták, a szőnyegárusok utcája és természetesen a „Szűz torony” Baku és egész Azerbajdzsán jelképe. A belépő itt is 2 manat egy főre, mint mindenhol, amerre jártunk ebben az országban és amiért fizetni kellett. A kétezer éves bástyaszerű erődítmény tetejéről szép látvány tárul elénk a városról és az öbölről.

Délután ismét autóba ültünk és bejártuk a város környékét. Merdekenben egy erődöt keresgéltünk a szűk mellékutcák között, de szerencsére jók voltak az otthon felkutatott koordináták és egyszer csak elénk tárult a hatalmas kőfal kerítés és egy több emelet magas toronyépítmény. Miközben keresgéltük a bejáratot, egy bácsi toppant elénk és mutatta, hova parkoljunk le, és hogy mindjárt hozza a kulcsokat. Haláli egy fazon volt, mikor megtudta, hogy Magyarisztánból jöttünk, rögtön elkezdte sorolni, hogy Albert, Ferencváros, Dunai, Puskás, Kádár és hogy valakije volt már Balatonon. Mindezt oroszul, de magam is meglepődtem mennyi mindent megértek. Innen üzenem Csepela tanár úrnak, hogy mégiscsak érdemes volt négy évig kínoznia az oroszórákkal. A kőfalakon belül ott hevert az ezeréves történelem a földön. Mongol és perzsa szövegű kőfaragásokon gázoltunk keresztül, és aztán olyan történt, hogy azt hittem kiesik a kezemből a fényképezőgép. A fickó a lakatkulccsal firkálta a műemlék bástya falába, hogy mi hány éves. Nagyon jól „eldumcsiztunk”. Szidta a mai rendszert, hogy ezek mind maffiózók és visszasírja a szovjet időket, amikor ingyen volt a villany és a gáz. Aztán a várfal tetejéről megmutatta, hogy melyik az ő háza és lekiabált az unokájának, hogy köszönjön a magyar vendégeknek.
A közelben van még egy temető is egy modern mecsettel, ami valami zarándok hely inkább. Bementem, mert érdekel, hova vonul az a sok ember. A földszinten a nők, az emeleten a férfiak leadják a cipőiket egy ruhatárszerű helyiségben, majd be a tükörlapocskákkal díszített kupolájú mecsetbe, ahol aztán körbejártak egy sírhelyet, elmormoltak egy fohászt és vissza ki a cipőkért, ahol a bárca ellenében mindenki megkapja a saját lábbeliét. Nem lehet egy álommeló itt ruhatárosnak lenni. 

Még egy látványosság van a közelben, de nagyon nehéz megtalálni, mert semmi nincs rendesen kitáblázva, mégpedig egy lángoló sziklafal. A föld alól feltörő földgáz ég itt, a turisták nagy ámulatára. Kb. öt perces program, de a tarifa itt is 2 manat. Innen aztán visszatalálni a szállodához nem kis feladat, de sikerült, sőt olyan korán, hogy még kimentünk sétálni egyet a környékre. A külvárosi utcakép teljesen törökös volt. Az üzletek, az emberek, de még az azeri nyelv is olyan, mint az oszmán rokonaiké. Bementünk egy közértbe gránátalma dzsúszért, mert a feleségem szerint az kell nekünk, hogy egészségesen haljunk meg. Megállapítottam, hogy az árak gyakorlatilag megegyeznek az otthonival, akárcsak az éttermekben, ahol 2-3000 forintért lakhatunk jól egy viszonylag jó helyen.