Egy földlabdás bokorral, benne a sárga vödrünkben, néhány öklömnyi kaviccsal és rengeteg élménnyel a hátunk mögött indultunk neki a hazavezető útnak. A török határon igazi profiként mozogtunk. Ott nem lehet ám várni a sült galambra, nem úgy van ám, hogy csak úgy odagurulok az ablakhoz és már tolják is a pecsétet. Ahogy beengedtek az első sorompón a határállomásra, beálltam a sor végére és kipattantam az autóból, hogy gyalogosan közelítsem meg a pecsételő bódét. Ott aztán egy kis tülekedés, mert olyan hogy sorban állás, azt valami európai hóbortnak tartják. Aztán át egy másik bódéhoz, persze ott is csillagsor, de a kiszorítósban most én nyertem és már nyújtom is be a forgalmit a zöldkártyával. Eközben látom ám a távolból, hogy a kocsisor beindult, és a mi álló Fordunkat kezdenék kikerülgetni az iráni kamionosok, de legnagyobb meglepetésemre az autónk elindult és a nejem ellentmondást nem tűrően egy nagy gázadással jelzi a minden hájjal megkent pilótáknak, hogy itt ma nem terem nekik babér. A török határőr még elkezdené mesélni, hogy ő már volt 997-ben Magyarországon, de ezt egy udvarias mosollyal nyugtázom és pattanok be az alkalmi sofőröm helyére. Írd és mondd, 35 perc alatt végeztünk az átlépési procedúrával, ami idei rekordnak számít.
Az egy napot, amit a kompút ejtésével nyertünk, arra használjuk, hogy Törökországot egy másik úton szeljük át és tartunk hazafelé. Hopa-nál délre fordultunk és a tengert elhagyva átkeltünk a hegyeken az ország belseje felé. Artvinnál egy hatalmas gátépítésbe botlottunk. Óriási beruházás lehet, mert dömperek és földmunkagépek százait láttuk dolgozni. Egyszer le is állítottak minket percekre sziklarobbantás miatt. Az út most lent kanyarog a folyó mentén, ha kész lesz a duzzasztó ez mind víz alá kerül majd, akárcsak az a két falu, amin keresztül haladtunk és láttuk, hogy már ki is költöztek házaikból az emberek. Kisebb kitérőt tettünk, mert egy internetes oldal szerint Törökország 50 legérdekesebb látnivalója közül az egyik, a Tamarin vízesés itt van a közelben. Tényleg komoly egy zuhatag. Leparkolni a tetejénél lehet, és onnan lépcsőkön tudunk eljutni olyan pontra, ahonnan exponálhatjuk a szivárványos felvételünket. Az utak rendkívül jók, több helyen négy sáv széles, és úgy érünk fel megint egy 2100 m magas hágóra, hogy jóformán vissza sem kellett váltanom, egyszer csak azt látom, hogy már megint havas csúcsok vesznek körbe. Kijutva a hegyek közül itt is egy óriási kiterjedésű magas platóra jutunk, akárcsak Örményországban. Erzurumtól Erzincanig tartó utolsó 180 kilométerünket egy ilyen felföldön tesszük meg. Végig autópálya minőségű út van, de sajnos csak kilencvennel lehet(ne) menni és rengeteg a radar. Ha résen van az ember, azért ki lehet szúrni őket, mindig egy autó áll az út szélén, gyanúsan közel és szemben a forgalommal. Ez a mérőautó, aztán egy kilométerrel később van a leállító autó. Apropó a 140 lyrás múltkori büntetésünket még mindig nem fizettük be, és már kétszer átléptük a határt.
Az egy napot, amit a kompút ejtésével nyertünk, arra használjuk, hogy Törökországot egy másik úton szeljük át és tartunk hazafelé. Hopa-nál délre fordultunk és a tengert elhagyva átkeltünk a hegyeken az ország belseje felé. Artvinnál egy hatalmas gátépítésbe botlottunk. Óriási beruházás lehet, mert dömperek és földmunkagépek százait láttuk dolgozni. Egyszer le is állítottak minket percekre sziklarobbantás miatt. Az út most lent kanyarog a folyó mentén, ha kész lesz a duzzasztó ez mind víz alá kerül majd, akárcsak az a két falu, amin keresztül haladtunk és láttuk, hogy már ki is költöztek házaikból az emberek. Kisebb kitérőt tettünk, mert egy internetes oldal szerint Törökország 50 legérdekesebb látnivalója közül az egyik, a Tamarin vízesés itt van a közelben. Tényleg komoly egy zuhatag. Leparkolni a tetejénél lehet, és onnan lépcsőkön tudunk eljutni olyan pontra, ahonnan exponálhatjuk a szivárványos felvételünket. Az utak rendkívül jók, több helyen négy sáv széles, és úgy érünk fel megint egy 2100 m magas hágóra, hogy jóformán vissza sem kellett váltanom, egyszer csak azt látom, hogy már megint havas csúcsok vesznek körbe. Kijutva a hegyek közül itt is egy óriási kiterjedésű magas platóra jutunk, akárcsak Örményországban. Erzurumtól Erzincanig tartó utolsó 180 kilométerünket egy ilyen felföldön tesszük meg. Végig autópálya minőségű út van, de sajnos csak kilencvennel lehet(ne) menni és rengeteg a radar. Ha résen van az ember, azért ki lehet szúrni őket, mindig egy autó áll az út szélén, gyanúsan közel és szemben a forgalommal. Ez a mérőautó, aztán egy kilométerrel később van a leállító autó. Apropó a 140 lyrás múltkori büntetésünket még mindig nem fizettük be, és már kétszer átléptük a határt.
Erzincan a főút mentén fekvő nyüzsgő kisváros. Rengeteg a hotel, mert a helység pont egy napnyi autóútra van a fővárostól és gondolom hatalmas a tranzit forgalom. Ennek következtében élvezhetjük a piacgazdaság és a verseny minden előnyét, ami jelen esetben az, hogy négycsillagos hotel vendégszeretetét élvezhetjük három csillagos áron. Este még kimentünk az utcára némi élelemért, amit egy helyi kifőzdében találtuk meg egy jókora döner (gyros) formájában. Az itt élők a húsos szendvicsük mellé általában irót isznak. Megkóstoltam, inkább egy higított kefirre hasonlít az íze, sokkal üdítőbb, mint mondjuk egy kóla. (Ezzel a véleményemmel most egyedül maradtam az asztalnál.)
Hétvégén választások lesznek az országban és a kampányautók ezerrel nyomják a lelkesítő pártnótákat a hangszóróikból. Nagyon vicces, de az itt élő emberek ügyet sem vetnek rá, egykedvű nyugalommal szürcsölik a teájukat és persze szívják az elmaradhatatlan cigarettát.
Hétvégén választások lesznek az országban és a kampányautók ezerrel nyomják a lelkesítő pártnótákat a hangszóróikból. Nagyon vicces, de az itt élő emberek ügyet sem vetnek rá, egykedvű nyugalommal szürcsölik a teájukat és persze szívják az elmaradhatatlan cigarettát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése