19. nap, szerda

Mai napról igazán nem sok mindent tudok írni, lenyomtuk a hétszáz kilométert, továbbra is csak ámulok, mennyit fejlődött ez az ország és még most is fejlődik. Mindenfelé építkezések, az emberek sietnek a dolgukra, az autók úgyszintén, a kamionok szállítanak mindenfélét, látszik hogy pezseg az élet, pörög a gazdaság. Itt nem ácsorognak unatkozó emberek az út szélén, nincsenek lődörgő fiatalok délelőtt a tereken.
Ankarától meg egyenesen leesett az állam. Hatalmas világváros toronyházakkal, széles sugárutakkal, parkokkal és persze régi negyedekkel, de ebből ma még csak annyit éreztünk, hogy a szállodát jó nehéz megközelíteni, mert balra kanyarodni szinte sehol nem lehet, a kisutcás kétszer jobbra sem mindenhol megoldható. Amikor aztán nagy nehezen odavergődtem valahogy, képtelen voltam megállni. Két háztömbkört mentem, amikor eluntam a dolgot, beálltam a hotel garázslejárója elé és beszóltam a recepcióra, hogy helyzet van. A londiner jött ki segíteni nekem, mert kiderült ez nem szokványos mélygarázs. Mikor felnyílt az ajtó egy autóliftbe kellett beállnom. Jól ki volt centizve, mert éppen csak hogy befért a Transit, a tükröket a végén már be kellett hajtanom. Ez a teljesen nyitott lift vitt le a mínusz 4. szintre, ahol aztán oszlopok és parkoló autók között betornáztam magam az egyetlen olyan helyre, ahol nem voltam útban. Csak ennyi izgalom jutott mára, levezető gyanánt, a hazafelé tartó utunkon.