Nem tudom hány óra lehetett, de még sötét volt, amikor a müezzin belekezdett a hajnali imába. Közel voltunk Ankara legnagyobb mecsetjéhez, de nem ez volt a kéretlen ébresztő oka. Az egész város be van hangosítva, mindenfelé hangszórók a falakra erősítve és szól az Allah akbar. Ma nehéz nap vár ránk, talán az út legnagyobb kihívása, ajándékokat kell venni az otthon maradt kölköknek. De mit? Ankara nem egy turisták által látogatott város. Itt nincsenek jó kis hamis Dolce Gabbana cuccok, mint Antalyában, az igazi meg kell a hóhérnak, az van otthon is. Egy biztos pont volt, valami dohány a vízipipába. Kérem szépen, ha hiszitek, ha nem, lejártuk a lábunkat, de a török fővárosban nem találtunk ilyen boltot. A trafikok nem árulnak ilyesmit a sisát áruló helyek meg általában porcelán és üveg üzletek voltak, ott sincs belevaló áru. Keresztül kasul becserkésztük Ulus kerületet, ami egyfajta bazár funkciót tölt be, felsétáltunk a citadellára és végig azon stresszeltünk, hogy még semmilyen ajándékunk nincs, végül a rézművesek utcájában szert tettünk egy vásárfiára.
Metróra szálltunk, hogy kimenjünk a legnagyobb plázába, de az meg ugyanolyan, mint az otthoniak. Méregdrága áruk, vevők meg sehol. A metróról írnék pár szót. Jegyet venni az állomásokon lehet. A jegy valójában egy kártya, ami minimum két utazásra jogosít 5 lyráért (600 Ft.), de lehet venni 10, sőt még több utazásra elegendő kártyákat is kedvezményes áron. Ezt aztán a belépéskor be kell helyezni egy leolvasóba, ami kinyitja nekünk a kaput, ha még van creditünk. Mindegy hány megállót megyünk, kifelé már nem ellenőrzik a jegyet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése