4. nap, kedd

Vastag felhőréteg takarja el az eget. Ez csak arra jó, hogy látszódjon, tud ez a tenger fekete is lenni, ha akar. Mire összeszedelődzködünk még az eső is eleredt. Módosítanunk kell a programon, mert elsőnek a Kolkheti Nemzeti Park volt betervezve, ami egy lápvidék, gazdag élővilággal, de ilyen időben csak egy szívás lenne. Levágjuk az utat és rögtön Kutaisibe indulunk, ami hajdan volt fővárosa a grúz királyságoknak és nem mellesleg itt járt iskolába Majakovszkij is. Az út egy sík vidéken, csendes kis falvakon vezetett keresztül. Igen szegényen élnek itt a népek, de feltűnt, hogy mindenkinek rendezett a portája. Régi vesszőparipám, hogy a szegénységnek nem kéne együtt járnia rendetlenséggel. Akármilyen rozoga is a ház, bármennyre düledező a kerítés, ha le van nyírva a fű és nincs kosz, rendetlenség az udvaron, mindjárt másképp néz ki az a lakóhely. Itt leginkább veteményest láttam a kertekben, megművelnek minden négyzetcentimétert.
Szerencsére az út elég jól járható, van, ahol még kilencvenre is fel tudok gyorsítani. Ez nem vonatkozik az itteni sofőrökre. Ahogy ezek vezetnek, egy külön tanulmány. Gyakorlatilag folyamatos versengésben vannak. Óriási harc megy a jobb pozícióért a városban és vakmerő előzések a beláthatatlan kanyarokban. Ha nincs partner, akkor sem nyugszanak le egy percre sem, állandó késztetést éreznek, hogy kihozzák a maximumot a verdából. Tolakodnak ezerrel, de persze, ha a másik teszi ugyanazt, azonnal vad dudálásban törnek ki. Nagyon stresszes lehet. Én sem vagyok egy mimóza lélek, ha vezetésről van szó, de itt komolyan mondom, svéd öregúrnak érzem magam, amikor mondjuk átengedek egy gyalogost a túloldalra. Ha már a közlekedésnél tartunk, el kell hogy mondjam, csak elvétve látni egy-egy Volgát vagy Moszkvicsot. Ladát valamivel többet, de az autósok nagy része nyugati járgányokban feszít. A járművek átlag életkora persze meghaladja a magyarországit, de mondjuk az utca képét Romániához tudnám hasonlítani, annál semmiképp nem rosszabb.
Kutaisibe érve az az érzése az embernek, hogy itt minden házat bontott anyagból építenek szigorúan mesterember nélkül. A város egy turisztikai gyöngyszem is lehetne fekvésénél fogva, de az épületek nagy része rendesen elcsúfítja a látképet. A fő látványosságot, a Bagrati katedrálist nem sikerült autóval megközelítenem, mert bár egy dombtetőn van, mégsem találtam meg az odavezető utat. Feltehetőleg nincs is, csak gyalogösvény, de így esőben nem vállalkoztunk a megmászására.
Jócskán benne jártunk a délutánban, amikor a következő állomáshoz értünk. Borjomi egy népszerű üdülőhely és egy Szovjetunió szerte ismert ásványvíz hazája. A Kharagauli Nemzeti Park mellett található, két hegy ölelésében. A bájos kis falucska közepén két otromba nagy panelépület, még a szovjet időből, ráadásul rikító színekkel kipingálva. Bementem egy helyi kisboltba és vettem a híres-neves ásványvízből. Volt egy kis Salvus beütése, de iható és legalább jót tesz a gyomornak. Hogy milyen jót, azt nem tudom, de leküldtem egy üveggel és ha érzem a hatást, majd beszámolok róla. Halvány reménysugár, egy pillanatra előjött a nap, de még mindig hideg van. Megfigyeltük, hogy itt még le van maradva a tavasz pár héttel hozzánk képest. A gyümölcsfák még csak most kezdik bontogatni szirmaikat, a lombos erdők sem olyan zöldek még, mint otthon.

Aztán amikor Goriba érkeztünk, Sztálin szülőházához, sajnos újra rákezdett. Még a zuhé előtt sikerült egy fotót csinálnom az öreg bajszos házikójáról, ami fölé egy oszlopos védépületet emeltek és egy reneszánsz kastélyt is mögé, hogy méltó helyen lehessen a múzeum. Azt olvastam, hogy Goriban nagy tisztelet övezi Joszif Visszarionovicsot, még ha kicsit véreskezű diktátor is volt, de a hatalmas szobra már nincs a parkban, elvitték „restaurálni”.
Innen már autópálya vezet Tbiliszibe, de azért óvatosan kell bánni a gázpedállal, mert volt úgy, hogy egy útépítés előtt lazán emeltek egy fekvőrendőrt keresztbe. Ha itt egyenetlen úttest táblát látunk, azt vegyük komolyan, mert ott a baj már nem kicsi. A táblákról jut eszembe, hogy útbaigazító jelzések korrektül kint vannak az országutak mentén és minden esetben latin betűkkel is. A sebességkorlátozó táblát viszont nem oldja fel semmi. Fakultatív, hogy ki meddig tartja be. Általában semeddig. A verseny az verseny, nem lehetnek tekintettel holmi táblákra, pedig rengeteg a rendőrautó az utakon. A legmodernebb Skoda Oktáviával járnak, felszerelve komoly tablet PC-vel, de radarozni nem láttunk egyet sem (eddig) (kop-kop). A fegyveres testületekre rengeteget költhetnek, mert nagyon modern üvegpalotákat építenek a falusi őrsöknek is.
Tbiliszibe úgy foglaltam szállást, hogy mindjárt a város elején legyen, mert mára éppen elég az élményből. Holnap viszont beszámolok a grúz főváros nevezetességeiről.