Tbiliszi látványosságait kiírtam magamnak és egy teljes napot szántam rá, mégis csak egy ezerötszáz éves múlttal rendelkező nagyváros. Nem untatnám most tulajdonnevekkel az olvasókat, csak végig venném időrendi sorrendben, hogy haladtunk végig a látnivalókon. Először bevetettük magunkat az óvárosba. A Lonely Planet útmutatója alapján szerettem volna bejárni az érdekesebb utcákat, csakhogy azok éppen le voltak zárva csatornafektetés miatt. Nem irigylem az ott lakókat, mert az út közepén húzódó árokból úgy dobálták oldalra a földet, hogy a házak ajtajai még gyalogosan sem voltak megközelíthetőek. A párhuzamos utcák meg nem annyira látványosak. Ugyanazok a „home made” épületek, üzletek csak elszórtan, turista sehol. Ez nem igaz, mert találkoztunk egy idős osztrák párral, köszöntöttük is egymást. A templom körül már volt egy kis mozgás, éppen misét tartottak. A lakosság nagy része grúz ortodox vallású és meglepő, hogy mennyi fiatal jár templomba, vagy vet háromszor keresztet, mikor elhalad előtte. Érdekes, hogy a mise végeztével a pap becsukja az ajtót az oltár előtt végig húzódó díszes paravánon. Olyan, mint amikor egy színdarab végén összezár a függöny. A hívek még imádkoznak egy kicsit. Van, aki egy képet csókolgat, mások a földön térdelve hajolgatnak előre. Egy négytagú asszonykórus egyházi dalokat énekel. A helyiség akusztikája, a szerteáradó tömjén illat és a tetőablakon beszűrődő napsugár nyalábok, megindítóvá emelik az élményt. A másik nagyon régi templom (XIII. sz.) a folyó túlpartján van egy sziklafal tetején. Ultramodern gyaloghíd vezet át, de egy őr utunkat állja és mutatja, hogy csak a régi autós hídon tudunk átkelni. Az viszont már messze van (legalább 500 m :) ezért autóval megyünk. És milyen szerencse, mert egy turistacsoportba futunk, akik épp végeztek a fotózással és indultak fel a várba. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem követni őket, így nem kellett keresgélnünk az odavezető utat.
A várból újabb káprázatos panoráma. Mondtam már, hogy Tbiliszi nagyon szép messziről? A vár alatt botanikus kert, sebes folyású kispatakkal. Még csak dél és már majdnem mindent láttunk. A LP említ egy siklót és egy lanovkát a város fölé magasodó hegy tetejére, ahova a vidámparkot is építették. Fura volt látni a hegytetőn a hullámvasutat és óriáskereket, de hát ők tudják mi a szép. A lényeg, hogy sem a sikló, sem a kötélvasút nem működött. De nagyon nem. A sínek rozsdásak, a jegypénztár épületén látszott, hogy idén még nem volt nyitva. Na most mi legyen, tanakodtunk. A múzeumokat leszavaztuk, inkább sétáljunk végig a fő sugárúton! Itt van az összes fontosabb középület, a parlament, minisztériumok, az operaház, múzeumok és az egyetem. A járdán hömpölyög a tömeg, egyes szakaszokat koldus gyerekek lepik el.
Elegáns butikok és éttermek váltják egymást. Beszereztük a szuvenír hűtőmágnest, majd beültünk egy hangulatos helyre, hogy megkóstoljuk a „grúz pizzát” a kacsapurit. Ez mondhatni nemzeti eledel, már sokat olvastam róla, gondoltam most meg is kóstolom. Egy ovális alakú keltészta lepényt kell elképzelni, amit megkennek tejföllel, megszórják sajtkockákkal, majd rá egy tükörtojást és be a kemencébe. Ennek aztán vannak turbózott változatai, ahol a tejfölt túróval, a tojást reszelt sajttal helyettesítik. Kihasználtam, hogy a pincérnő tudott angolul és elmeséltettem vele a pontos neveket, hogy legközelebb ki tudjak próbálni egy más fajtát is.
A nap végén felkerestünk egy temetőt, hogy ismerkedjünk a helyi szokásokkal. Elképesztő, hogy milyen márvány síremlékeket emelnek, főleg ha hozzávesszük, hogy mennyire igénytelen a legtöbb lakóház. Itt nyoma sincs a barkácsolásnak. Profi gépekkel csiszolják ívesre a legkülönbözőbb színű márványokat és marnak a kőbe gyakran egész alakos képet az elhunytról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése