6. nap, csütörtök

Ma csak 150 kilométert mentünk, de szegény autónak mégis ez volt eddig a legnehezebb napja. Átkelni a Kaukázus ormain nem gyerekjáték, de ne szaladjunk ennyire előre. Az első napirendi pont a kiejthetetlen nevű Mtskheta kisváros nem messze Tbiliszitől. Azon belül is a Svetitskhoveli székesegyház, a grúz ortodox vallás székhelye. A templomot és környékét nagyon szépen felújították, ez volt az első olyan hely, ahol látszott, hogy számítanak a turizmusra és mindent meg is tesznek érte, hogy jöjjenek a külföldiek. Mindjárt a parkoló egy kuriózum volt, na nem mintha bármi különleges lett volna benne, egyszerűen csak hogy volt. Szépen lekövezett utcácskákon, felújított házak között vezet az út a várfallal körülvett templomhoz. Bent éppen mise volt, úgy látszik, itt minden nap tartanak istentiszteletet. Most is megállapítottam, hogy fiatalok is járnak imádkozni (főleg vizsgaidőszakban), de azt is kiszúrtam, amikor az egyik titokban sms-ezett a pad alatt. A parkolóban ismeretlen rendszámú fehér autók sorakoztak, mindegyiken nagy, kék uniós zászló csillagokkal. Kiderült, hogy valami Európai Unió nap van a városban, gondolom akkor a pénz nagy része is onnan volt a felújításokra. Az egyik autóból kiszállt egy ötvenes férfi és széles mosollyal köszöntött minket. Kiderült, hogy szlovák volt és csak üdvözölni akart.

Tovább mentünk északnak az úgynevezett Militari Highway-n, egyenesen neki a Kaukázus legmagasabb csúcsainak, az orosz határ felé. Útközben, egy nagy víztározó szélén haladtunk el, majd megpillantottunk egy XIII. századi erődöt. Az Ananuri kastély sok csatát megélt épület együttes két templomot foglal magába, az egyikben XVII. Századi freskók.
Ahogy emelkedett az út, úgy romlott a minősége. Először még csak kátyús volt, de ahogy elértük a 2400 méter magas hágót, gyakorlatilag megszűnt útnak lenni. Egy hepehupás sártenger, méteres hófalakkal szegélyezve. A kritikus 20 kilométert több mint egy óra alatt sikerült megtennünk. Csak az a vicces, hogy láttunk közben kamiont szembe jönni, de ami még meglepőbb volt, hogy Audit meg Mercit is, amik ugye alacsony személyautók, azon kívül jó drága hozzá a futómű alkatrész.

Délután négy körül értünk az orosz határhoz. Innen már csak húsz kilométer Vlagyikavkaz, amitől már csak egy ugrás Csecsenföld, de nem akarom túlszínezni a dolgot, eszünk ágában sem volt átmenni, egyébként nem is mehetnénk még ha lenne is orosz vízumunk, mert a tavaly megnyitott határátkelőt csak a volt szovjet tagállamok polgárai használhatják. Tehát mondjuk egy ugyanúgy uniós tagállam észt útlevéllel már átengednének. Nem értem benne a logikát. Közben mi vissza, az időjárás meg rosszabbra fordult. Eddig sem voltak kegyesek velünk az égiek, de most egyenesen egy záport zúdítottak ránk. Lőttek a fényképezésnek, pedig a dombtetőre épült Gergeti templom háttérben az ötezer méteres Kazbegi hegycsúccsal hálás fotótéma. Elindultunk megkeresni a szállást, ami egy vendégház volt fent a hegyoldalban. Láttam róla képeket korábban, nem voltak illúzióim a küllemét illetően, de amit fogadott, az minden képzeletet felülmúlt. A tákolás minden ismérve fellelhető volt a házon, mintha minden elemét lomtalanításból szerezték volna be.

Aranyfogú néni nyit ajtót és oroszul beljebb tessékel. Megmutatja a szobánkat, ami öt ágyas, de szerencsére mi vagyunk az egyetlen vendégek. Az ágy fölött bekeretezett Sztálin kép, a fogason orosz katonatiszti kabát, a hozzávaló fejfedővel. Nagyon súlyos! Kaptunk vacsorát is, egy krumplis lángost és egy felbontott meggylekvárt, amiben benne voltak a magok is. Szerencsére később megérkezett a néni fia is, aki beszélt angolul és sikerült tőle megtudnom sok érdekességet az országról, amit majd fel tudok használni a készülő útikönyvemben.