7:00 Menekülés a szállásról, mielőtt még megkínálnának reggelivel. Minden ragadt, amihez hozzáértem. Nem jól kezdődött a nap, viszont rosszul folytatódott. Eső és köd a falu felett, a már említett fotóról szó sem lehet. Nekivágtunk a hágónak visszafelé. Már 2300 méteren jártunk, amikor elkezdett villámlani és a csapadék havas esőbe váltott. Ilyet még életemben nem pipáltam, hó per villám, egy unikum. Szerencsére az úton nem maradt meg, különben Kazbegi lakósok maradtunk volna. A tegnapi árkok ma már ismerősként köszöntek vissza, azt a nagyot, ami tegnap jól becsapott minket, helyesebben odacsapott, sikerült kikerülnöm, akárcsak a kivilágítatlan traktort, a koromsötét alagútban. Ahogy átértünk a hegylánc déli oldalára, egyszer csak kisütött a nap, meg is álltunk reggelizni. Kényelmesen, urasan, kempingszék, kisasztal, ahogy kell. Gyorsan csináltam állványról egy késletett fotót az idillről, kicsit sem volt beállított.
Létezik egy út, amin le lehet rövidíteni északkelet Grúziába az utat, de van egy 20 kilométeres hegyi szakasz, amin nincs burkolat. Vano, a szállásadónk azt mondta, ne próbáljuk meg, mert nagyon durva, ezért inkább a 100 kilométeres kerülőt választottuk, amit pirossal jelzett a térkép, tehát első rendű főút. Az egy dolog, hogy csak harmadik nekifutásra találtuk meg a leágazást, de a „piros” út egyre csak keskenyedett. Gyanús volt, hogy már autók sem jöttek szembe, amikor az egyik falu végén szépen elfogyott az aszfalt és két barna nyomvonal rajzolódott ki az amúgy gyönyörű réten. A GPS szerint már nem sok hiányzott, hogy elérjünk egy elágazást, ezért nekivágtam a rétnek. Először még tetszett is az off road, de aztán jöttek a vízátfolyások és ferde, saras szakaszok. Nem vehettem el a gázról a lábam, mert féltem, hogy beleragadok a talajba, így viszont az volt a veszély, hogy lecsúszok a nyomvonalról. Már nem élveztem annyira a szitut, amikor egy ligetes részen vége lett a dalnak. A komplett út eltűnt, egy földomlás következtében. Vissza a főútra, egy újabb óra veszteség.
Még nagyobb kerülővel sikerült eljutnunk Telaviba egy vadiúj úton. Az új út egyébként negatívum, mert bár látszólag lehet rajta haladni, valójában egy életveszély a szembe jövő helyi versenyzők miatt. Kizárólag ideális íven hajlandóak venni a kanyarokat és ebben az sem tántorítja el őket, hogy szembe jönnek. Már rég látja, hogy jövök, mégsem megy ki a sávomból, őt nem érdekli, hogy oldom meg. Lemegyek az árokba, vagy állóra fékezek, a lényeg, hogy neki ne kelljen lassítania, nem azért nyomta eddig a padlógázt az ezerkettes karbis Ladában. Több ilyen gyilkossági kísérletet megúszva épp bőrrel átverekedtük magunkat egy újabb 2000 m fölötti hágón és megérkeztünk Khakethi régióba, ami egy nagy sík vidék két hegylánc közé beékelődve. Sorba vettük a felírt templomokat és erődöket, de nem sokat időztünk, mert ma még szállást kellett keresnünk, ugyanis a befoglalt guest house-t nem igazolták vissza, meg aztán a nejemnek kicsit elege lett a vendégházakból és nem akartam túlfeszíteni a húrt, úgyis lesz még ilyenben része Örményországban.
Sighnaghiról azt írta az útikönyv, hogy mediterrán hangulatú városka egy hegytetőn, népszerű turista célpont. Tényleg nagyon rendezett kis település, igazi gyöngyszem ennyi szegényes falu után. Puccos szállodát találtunk csak és az eddigi legdrágább, de nem léptük át a 100 dolláros, magunknak felállított szobaár határt, tegnap úgyis csak 20-at fizettünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése